Prológus

Nem hiszem el, hogy mégis belevágtam.

Nem kis út ez. Tegnap még azt hittem újra elhalasztom. Hisz eddig is ezt tettem. Halasztottam.

De nem. Nem tehetem meg. Még egyszer nem.

Most már fejest ugrok. Muszáj lesz, ha változást akarok. Csodát.

És persze…Várnak…Vár London.

 ***

- Mennyi van? – böktem végre ki. Eddig nem mertem, mert azt gondoltam, ha nem tudom könnyebben mondok igent erre az egész őrültségre. De most már azért illene tisztába lennem vele.

- Sok. – jött a kurta válasz.

- Ne hülyülj Szandi, mennyi pénzünk van? – förmedtem rá kicsit indulatosabban, mint akartam, de mentségemre szóljon csöppet ideges voltam.

- Figyelj, ha azt mondom, hogy elég, akkor hagysz végre aludni? – nézett rám fáradtan. Sem ő, sem én nem tudtunk aludni tegnap. A búcsú buli Lejlánál kicsit nagyobbat szólt, mint terveztük. A lényeg az, hogy azaz utolsó pohárka wiskey nagyon nem kellett volna. Másnaposan utazni egy zötyögő vonaton maga a halál.

- Nem.  

- Jól van. – sóhajtott egyet barátnőm. - 80.000.

- CSAK?! – kerekedtek el szemeim. Remegő ujjakkal túrtam bele göndör, barna hajamba. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem.

- Hát egy 10es elment a jegyekre. De nyugi van, még vagy fejenként 20. – vont vállat lazán, majd az arcomat látva elnevetett magát. Nagyon szórakoztatónak tarthatta, hogy így sikerült rám hoznia a frászt.

- Hülyegyerek! – bokszoltam bele karjába, durcásan. Nem tudom minek bosszant, már így is tiszta ideg vagyok. Nem mellesleg még előttünk áll egy egész napnyi vonatút, ami után még átkell menni a hévvel és onnan is még egy másik expresszel egészen Londonig. Vagy egy egész napos út, ha nem több. Nem vagyunk normálisak.

 Barátnőm csak hetykén végig simított a karján, ahol megütöttem, majd hátradöntötte a fejét a széktáblán, lehunyta a szemét és elaludt. 

- Naná, hogy ő tud aludni ezen rohadt vonaton… - morogtam, most már magamnak.

 Én még kimerültségem ellenére sem tudtam elaludni. Izgultam. Mit művelünk egyáltalán?!

Még tavaly ilyenkor Szandi és én egy hülye pillanatunkban kitaláltuk, hogy írunk egy listát. Bakancslistát.

 Az ötlet meglepő módon, többé kevésbé, de tőlem származott. Ugyanis idézgetni kezdtem egy filmből, nem is másból, mint a Bakancslistából! Lehet, hogy nem kellett volna. Nem tudom, de egy biztos, hogy miután jól kiröhögtük magunkat, Szandinak ötlete támadt.

 Összecsapta a tenyerét és rám nézett.

- Adj gyorsan egy papírlapot!

- Mi? Minek…?

- Csak adj már….! – sürgetett.

Nem igazán értettem, de aztán leesett, miután barátnőm hatalmas betűkkel a lap tetejére véste, hogy Bakancslista. Akkor csak egy halvány mosollyal elintéztem a dolgot. Akkor még…

- Mi legyen az első? – nézett fel rám vigyorogva.

- London.

És, hát utána jöttek az ötletek. Akkor még nagyon lelkesek voltunk, mindketten, de részemről azóta megcsappant a dolog.

 Hisz…Ez egy őrültség! Szülők nélkül, 19 éves fejjel, egymagunk, egy egész nyárra, Londonba. Ez őrültség. Nem is tudunk rendesen angolul?! Francia kéttannyelvű gimnáziumba járunk. Azaz angol, amit én teszek hozzá, meg az, amit barátnőm latinnal vegyítve, nem túl fényes.

 De mindezektől függetlenül, gyűjtésbe kezdtünk. A havonta kapott 10.000 forintos zsebpénzünkből, 2000et egy perselybe tettük. És így gyűlt össze egy nem kis mennyiség mostanra.

 Persze utána felmerült bennünk, egy gyors fejszámítás után, hogy ennyi pénzből, hogy húzzunk ki az egész nyarat. Sehogy. Vagy ha dolgozunk. És természetesen ha már munka, akkor…

 Starbucks.

Mivel én hamarabb töltöttem a 16ot, mint Szandi, az egész augusztusomat egy Starbucksban robotolva töltöttem, hogy utána Angliában is könnyedén munkához juthassak. Tapasztalattal elvileg egyszerűbb. Szandi meg majd kurválkodik, legalábbis neki ez volt a terve. Tipikus.

 Tehát a pénz dolog megoldva. De ott volt még a szállás. Hol fogunk ugyanis lakni?

 Kolesz. Egy nyári kolesz szerűségben foglaltunk magunknak szobát. Olcsó ár, többé-kevésbé tiszta szobák. Egy újabb problémával kevesebb.

  De aztán felmerült valami, amit nagyon is nehéz lesz kikerülnünk. Vagyis nem, nem lehet kikerülni… A szüleink.

 Szinte biztos voltam, hogy ez az a pont, ami meghiúsítja az egészet, ezért is halogattam minél inkább az utazás bejelentését.

 Annyira nem mertem a szüleim elé állni, hogy már az is felmerült bennem, hogy én magam fújom le a dolgot, de Szandi addig győzködött, amíg oda nem mentem hozzájuk és nem közöltem velük mi lesz.

 Akkor, abban a pillanatban elszabadult a pokol.

Anyámék ordibáltak, tomboltak és kijelentették, hogy ez teljesen lehetetlen. Nem mehetek sehová és kész. Nagyon úgy festett a dolog, hogy tényleg így lesz vége ennek az álomnak, aztán felébredt a bennem szunnyadó lázadó gyermek, és visszavágott.

 Vagyis közöltem a szüleimmel, hogy márpedig nem szabhatják meg, hogy mit teszek, nem tarthatnak vissza. Jogom van menni, és akarok is.

 Annyira kikeltem magamból, és annyira elszántnak mutatkoztam, hogy végül még az én megdöbbenésemre is, de beleegyeztek. Alig mertem elhinni, pláne azt a húszezret, amit a kezembe nyomtak, költőpénznek.

 Sokáig csak álltam a nappali közepén és meredtem a kezemben lévő húszasra. El se akartam hinni. TÉNYLEG mehetek. Ebbe rendesen bele sem gondoltam addig a pillanatig, és akkor esett le, hogy én messze nem vagyok ebben az egészben olyan biztos. Hirtelen bennem is felvetődött ezernyi kétség, és kétely. Nem voltam már olyan biztos, messze nem.

 De már nem volt visszaút.

 És itt is vagyunk. A vonaton. 2013, június 20., Szandi meg én. Persze úgy lett volna teljes, ha vörös és a barna mellé, még társul hozzánk a szőke, vagyis Lejla. Jó hármast alkottunk, mindig is. De most így nélküle elmenni, egy ilyen útra, olyan furcsa.

Viszont majd mindennap beszélhetünk vele skype-on, ugyanis Szandi anyja nekünk adta az útra a laptopját!

 Azt mondta, csakhogy legyen miért kirabolni minket. Vicces.

Bár őszintén nekem elég felesleges, anyámék úgy is annyit fognak hívogatni, ellenőrzés céljából, hogy a végére már minden fajta kommunikációtól elmegy majd a kedvem.

Folyton hívogatnak…Pontosabban csak anyám. De ő TÉNYLEG folyton, pont…

 Mint most.

A hangosan megcsörrent a telefonom és a vagon csöndes nyugalmát az egyik kedvenc One Direction számom, a One thing zavarta meg. Szandi szeme is felpattant a dallamra, aztán csak megforgatta a szemét, majd várakozón meredt a zsebemre, amiből végre sikerült kihalásznom a mobilt.

Gyors pillantást vetettem a képernyőre, bár feleslegesen.

- Haló? – szóltam bele.

- Szia, megvagy még? – hangzott anyám kicsit arisztokratikusan aggódó hangja.

- Igen, anya. A vonaton vagyok. Pont úgy, mint félórával ezelőtt. – sóhajtottam fáradtan. – Szerinted, hova tűntem volna egy ilyen vonatról, fél óra alatt?

- Jólvanna! Csak leellenőriztem meg vagy-e még. Ki tudja, ellophattak volna.

 - Valószínűleg. Akár egy vázát… - fogtam meg az orrnyergemet kényszeredetten.

- Na akkor minden rendben? – ismételte.

- Igen… - válaszoltam fásultan. Majd elköszöntem és kinyomtam.

- Hosszú nyaram lesz… - motyogtam magam elé.

- Az biztos! – röhögött ki a mellettem ülő vörös.

- Nem vicces! – vetettem oda neki, de már én is nevetve, majd erőtlenül elterültem az üléseken és becsuktam a szemem. Talán most már tudok aludni, csak legalább egy kicsit…