2.Fejezet II. rész - Britain's got sexiness

A metró lámpái az ismerős, kopottsárga színnel árasztották el az összes kocsit. A Keleti és a Stadionok között futó szakasznál jártunk, ami az egész járat leghosszabb zötykölődését jelentette. A hármas ülésen foglaltam helyet. Mellettem egy termetes nő ült, a ruhája nyakát hatalmas izzadtságfolt tapasztotta a bőrére. Elfordítottam a fejem. A kis ajtóra bámultam, aminek a célja teljes ködbe burkolózott előttem. Kölyökkoromban rengetegszer próbáltam kinyitni, hogy átmenjek az egyik szerelvényből a másikba, de mindig zárva volt, a tenyerem pedig vasszagú lett tőle. Lefékeztünk. A két üvegen át néztem az embereket, és szurkoltam, hogy valamelyikük rám pillantson. Az egyik BKV ellenőr idefordult, én pedig hirtelen Benkő Dániellé változtam és a nyelvemet nyújtogatva pofákat vágtam neki. Dühében elszíneződött a feje. Ez olyan bíztató volt, hogy elkezdtem levetkőzni, aztán meztelenül mérlegállásba helyezkedtem az ülésen, mire üvöltözni kezdett…

- GLÓRIA?! – Magas, női hangja volt, amitől álmomban is megfájdult a fejem. Hirtelen eltűnt minden kép. Sötétséget láttam, tömény hányásszag úszott a levegőben, a karom zsibbadt, a fejem pedig lüktetett. Gyanús. Nem hittem, hogy ez még mindig a budapesti metró lett volna. Kivéve, ha mindenki sokkot kapott a lantművész Szandi előadásától, a járat kisiklott és most… hol a halálban is vagyok? Ez mennynek elég ócska, pokolnak meg tűrhető. A fal- és ajtórétegen át egy beszélgetés fojtott hangjai úsztak felém. Próbáltam a fejemre húzni a takarót, de ettől hirtelen lecsúszott a derekamról, és túl hideg volt a szobában, hogy így maradjak. Hát jó. Visszaszámoltam magamban, elmondtam három üdvözlégyet, majd kinyitottam a szemem. Sötét volt. Hűvös. Büdös. Lassan felültem. Egyszerre több felismerés is rám zúdult, ami nem könnyítette meg a fájós fejem dolgát, hogy visszaterelje a gondolataimat ebbe az univerzumba. Agyilag most valahol Kiszel Tünde és a Teletubbies között úsztam. Valahogy sikerült felállnom, de ez az egyszerű mozdulatsor is egyből a WC felé terelt. Fogalmam sem volt, hogy pontosan melyik pontján is vagyok a lakásnak, de előttem volt egy boxeralsó és egy fehér top, az előbb ráléptem néhány leeresztett héliumos lufira, valaki filccel smileyt csinált az egyik díszpárnából, és egy másodpercre elvigyorodtam, amint felismertem tegnapi műalkotásomat, a kanapé karfája mellé dugdosva felépített vodkásüveg-halmot. Aztán megint belenyilallt a fájdalom a fejembe.

- Cseszdmegcseszdmegcseszdmeg… - Soroltam, ütemesen fújva ki a levegőt minden egyes betűnél. Hirtelen tudatosult bennem, hogy a melltartómon és a farmersortomon kívül semmi nincs rajtam. Lebámultam a takarómra. Egy sötétszürke férfiing volt az. Lehajoltam, felemeltem aztán bele is bújtam. Áradt belőle a citrus, a pia, jó adag hányás és a mentolos Dunhill illata. Ha marketingszakember lennék, most nyögném be, hogy „az igazi férfi illata”, aztán egy félmeztelen Kellan Luz besétálna, majd elrepülne velem a naplementébe. De sajnos nem szupermodell meg marketinges, csak egy 19 éves, másnapos csaj voltam London közepén, és épp próbáltam rájönni, hogy ki a franc nem bírja befogni odakint. Ki kellett jutnom innen, de nem igazán mertem megkockáztatni, hogy odabent kutakodva még át is essek valamin. Diszkréten nekiestem a falnak. Hűvös volt, ráadásul velem ellentétben nem dőlt sehová, így tökéletes támpontot nyújtott ahhoz, hogy végre virslimódjára elguruljak a kilincsig. Ó, virsli, említettem már, hogy mennyire hánynom kell? Valami keményre és hűvösre markoltam. Reménykedtem, hogy nem egy megfáradt vibrátor az. Lenyomtam és gondolkodás nélkül kitártam az ajtót.

- Kifolyik a szemeeem! – Nyüszítve az arcom elé emeltem az alkarom. Hirtelen elhallgattak. Ez elég megerősítés volt arról, hogy jó helyen vagyok. Előrébb csoszogtam. Toccs.

- Toccs. – Ismételtem öntudatlanul a hangot. Aztán megmerevedtem, lebámultam a talpamra, nyugtáztam, hogy beleléptem valaki kiöntött piájába, és tovább indultam.

Morogtam valami köszönésfélét a két ember felé, aztán hunyorogtam. A szemüvegem nem keresgéltem, a kontaktlencsém meg nem volt benn. Kötve hiszem, hogy olyan állapotban ki bírtam volna szedni. Valószínűleg még az este elején bányászhattam ki, amikor épp azon élvezkedtem, hogy mennyire vicces részegen taperolni az arcom. Flóra intett egyet. Mellette meg…

- Glória??? – Döbbenten bámultam rá és a szemeim helyből kistányér méretűre tágultak.

- Ne kiabálj már, meghalok! – Szólt rám ingerülten valamelyikük. Aha. Szóval a hangok azonosítására szolgáló agyszeletem még Jack Daniel bűvöletében állt. Tovább csoszogtam és lezuhantam az egyik kanapéra.

- Leszarom, hogy kerültél ide… Te emlékszel valamire? – Nyűgösen néztem Glória felé. Hármunk közül így első ránézésre ő volt a legjobb állapotban.

- Igen. – Bólintott elcsigázottan. Pár másodpercre rá megjelent az arcán az a jellemző kifejezés, amikor egyszerűen tudod róla, hogy még másnapos állapotában is képes kiélvezni az infókat, amiknek valamikor a birtokába került. Hmm… nekem meg nyitva maradt a szám. Fáradtan meredtem rá. Jobbra tőle Flóra arcán hasonló kifejezést láttam, ahogy várta, hogy végre megtudjon valamit a tegnap éjjelről.

- Van odakint egy rohadt nagy medence. Szerintem nagyobb, mint ami a Playboy villában van, és a tegnap óta már durvább dolgok is történtek ott, mint amilyeneket le mernek adni a VIVA-n. – Csönd. Az én agyamnak még szüksége volt a részletek összekapcsolására, de Flóra úgy tűnt csúcsformában van.

- A lényeget mondd már, bazdmeg! – Nagyban bólogattam, mire kipréseltem Glóriából a mai reggel (feltételezhetően) első nevetését.

- Jól van már Szandi, te azt se tudod hol vagy. – Abbahagytam a bólogatást. Mindig én voltam, aki a legjobban kiüti magát, ráadásul ehhez még mennyiségi pia sem kellett.

- Hát jó. Csak mesélj. Ez kinek az inge?? Remélem, nem Hugh Hefneré… - Megráncigáltam a rajtam lévő ruhadarabot. Szokás szerint a fiúkra terelődött a figyelmem, de szerintem ez kettejük esetében sem történt másként. Mindannyiunknak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy értékeltük a szépet.

- Dehogyis. – Megrázta a fejét. – Az ott lehet a pincérfiúé, egy paparazzóé, a hozzátok belógó, csini partifiúké, vagy azé a két modellé, aki itt volt… -

Kimondta a varázszót. Modellek.

*

Starbucks. Két és fél órával később. Ha gyors áttekintés kell az eddigi eseményekről, mind kutyafuttában túlestünk egy nulla és három közé eső ismétlésszámú hányáson, fejenként két kávén, egy tusoláson, igyekeztük összedobálni a cuccainkat, aztán leléptünk még a szobaszervíz és a takarítók érkezése előtt. Arra nem sikerült rájönni, hogy a szoba kinek a nevén is van. Egyikünkén sem. Ezen az apró részleten hallgatólagos beleegyezéssel átsiklottunk, és most az asztal fölé görnyedve vártuk a pincért.

- Szólj, ha felismered valamelyiket. – Mondtam Glóriának. A mobilom fölé hajolt, amin a ’Models’ című mappa fotóit lapozgatta.

- Kár, hogy nem a kék telódat hoztad. Azzal mindig olyan szép képek készülnek. – Vetette oda Flóra vigyorogva. Arra az Alcatel darabra célzott, amit még ártatlan koromban kaptam, büntetésként egy okostelefon eltöréséért. Elvigyorodtam és az orra alá dugtam a középső ujjamat. Megérkezett egy pincérnő és gyorsan leraktam az asztalra a kezem.

- Egy csokis croissant-t kérek. – Rendelt Flóra. Glória csak megrázta a fejét és a képernyőre meredt.

- Én banánt kérek. – Szólaltam meg. A csaj meglepetten elnézést kért, és felajánlotta, hogy hoz banános muffint. Lassan rábólintottam, aztán még kértem három ásványvizet. Az sosem árthat. Egymásra meredtünk Flórával és ránk tört a spontán nevetés. Az az elcsigázott fajta, amikor tudod, hogy hülyeséget csináltál, tudod, hogy a másik is azt csinált, és tudod, hogy mindketten leszarjátok, mert egyszer éltek, és ez úgy volt tökéletes, ahogy volt.

- Na…? – Néztem kérdőn Glóriára és ráhajoltam, mire egy olyan pillantást kaptam, amitől egyből visszadőltem a helyemre. Útközben megtudtam, hogy mit csinál itt az Angyalok Városa helyett, és elhittem, hogy neki sem lehetett könnyű éjszakája, miközben utánunk rohangált, aztán belefutott egy vad buli kellős közepébe. Bár elég gyorsan alkalmazkodott a helyzethez.

Megérkezett a pincérnő és lerakott elénk mindent, amit kértünk. Magam elé húztam a muffint és megkóstoltam. Fel se tűnt, milyen éhes is vagyok, és gyorsan enni kezdtem. Om nom nom nom. Egy kisebb kiáltás megzavart.

- Megvannak! – Izgatottan odahajoltunk hozzá. – Flóra… csikiz a hajad. – Morogta Glória, és arrébb lökte a belógó tincset. Aztán sorban lapozni kezdett, és kettő helyett három srác képére is rámutatott.

- Ennek az inge van rajtad… és fura hangok is kiszűrődtek onnan. Nem hiszem, hogy most van rajtad bugyi. - Felém bökött. – Ez a kanapé közepén smárolt Flórával, aztán elvonultak a fürdőbe. Azt hittem, legalább megujjaz…

- Bazdmeg! – Inkább vicces volt ez a benyögés, mint haragos.

- … de pár perc múlva hallottam, hogy röhögőgörcsöt kaptok, benéztem, és épp rúzzsal kentétek össze a tükröt. Aztán átmentetek a másik szobába héliumos lufizni. – Mind elröhögtük magunkat. Ez az egész annyira jellemző volt. – Aztán nem tudom, mivel dupla szobát vettetek ki és egybe volt nyitva két háló. Eltűntetek az egyikben, aztán berakott valami hangos partirockzenét és onnantól fogva nem tudtam, hogy mit műveltek… Amúgy is nehéz volt titeket kivenni a tömegben, egy rakat embert összeszedtetek. Ez itt pedig… Egy darabig láttam, aztán már valahol a földön fetrengett Szandiék mellett. Nem biztos, hogy nadrág volt rajta – Vállat vont és vigyorogva az asztal közepére tolta a mobilt.

- Szóval kik ők? – Bámult rám Flóra izgatott mosollyal. Felsóhajtottam. Nem mintha zavart volna, csak ez az egész annyira hihetetlen volt és annyira beleéltem magam, hogy még kimondani is alig bírtam. Persze ők nem a gyerekes mániáimra voltak kíváncsiak, hanem az igazságra. Meghúzogattam a férfiinget.

- Az első Harvey Newton Haydon… - Éreztem, hogy a pulzusom 140 körül van. Magam előtt láttam a félmeztelen testét, aztán ahogy elkezdte kigombolni a farmerét. – A másik meg Matt Hitt, akivel általában Miles Garber is együtt jár. – Megjelent az arcomon egy számukra érthetetlen félmosoly. – Ő nincs a listámon, ezért Glória nem ismerhette fel. Nem tudjuk, hogy jelen volt-e? Az utolsó pedig, akivel te henteregtél, Danny Schwarz. – Flóra felé pillantottam, aztán életem legmélyebb sóhaját hallattam.

- Úgy néz ki, együtt buliztunk Britannia néhány igen keresett férfimodelljével. -

2.Fejezet I. rész

Egy kis ízelítő, lusta vagyok most tovább írni, mert még nem találtam ki pontosan mi is történt este, de majd remélhetőleg hamar megírom...vagy nem! :'D A lustaság! :DD

Tehát két részre bontva teszem ezt fel, majd a folytatás később jön, addigis...Glória, örülj a fejednek, mert a folytatást a te szemszögedből írom meg! :3

Chiao, bella! ;3

 Eléggé kóválygott a fejem, de sikerült magamban leküzdenem azt a csábító gondolatot, miszerint most fogom magam, szépen megfordulok, visszasietek a mosdóba és lendületesen telehányom azt a gyönyörűen hívogató wc-kagylót, így inkább kinyitottam végre az ajtót, és tettem pár bizonytalan lépést az idegen szobába.

 Azonnal megcsapott a férfi dezodor tüdőszorongató illata, a cigaretta fojtogató bűze és a hányás szag eltéveszthetetlen aromája….éééés ekkor mégis úgy döntöttem jobb lenne tenni egy csinos kis fordulatot és visszasietni a fürdőbe mielőtt még késő lenne. Fogalmam sincs mi mindent ettem tegnap, de talán nem is olyan lenyeges, hisz mostmár minden a wc-ben kötött ki. Mindig is pazar látványnak találtam a hányást, az olyan szép reggeleken, mint amilyen a mai is volt. Amint végeztem, kiöblítettem a számat egy kis vízzel, majd meg is töröltem azt egy kis szelet toalettpapírral. Még nem éreztem elég jól magam ahhoz, hogy ismét megpróbálkozzak a fürdő elhagyásával, ki a gyomorforgató bűzbe. Tehát még maradtam, úgyis olyan kényelmes ez a csempe. Najó, annyira azért mégsem, de nem nagyon akaródzott felállnom. Így viszont végre lényegesnek láttam felkapcsolni a fürdőben a villanyt, ugyanis nem találtam a hányás eltüntetéséhez elengedhetetlen lehúzó kart. De mivel még mindig kerülgetett a rosszullét, ezért kukac módjára elkúsztam a falig, ott pedig kitapogattam a kapcsolót, majd mikor végre megtaláltam azt, diadalittasan csaptam rá egy nagyot.

  Majd lőn fény és világosság! Elégedetten vetettem a hátamat a falnak, majd vetettem egy pillanatást a már teljesen átlátható térbe, majd azon nyomban le is döbbentem, amikor a tükör irányába tévedt a tekintettem.

 Az, ugyanis, tele volt írva különféle, válogatott káromkodással, és ha jól nézem mindez rúzzsal. Érdekes. De úgy nézem, néhányat én magam írtam, merthogy egyrészt aláírtam, másrészt pedig magyarul volt, és nem hinném, hogy ebben a tetves országban ennyien tudnának ezen a szép ajkú nyelven. Már ha még egyáltalán angliában vagyunk-e! Ez egy fontos szempont, de inkább maradjunk annál, hogy London és angolok. Pont.

 Meredtem még pár percig a teleírogatott felületre, majd inkább lehúztam a wc-t és kimentem a fürdőből, lekacsolva magam után a villanyt. Másnaposan is környezettudatos. Bravó Én.

 Megveregettem volna a vállamat, de ehelyett inkább az ablak felé vettem az irányt, hogy beengedjek némi friss oxigént, meg talán némi napfényt, is bár nem tudom, hogy érdemes-e azzal kockáztatni. Egyenlőre megelégednék szimpla szellőztetéssel is, hisz nem lenne túl jó, hogyha megint kidobnám a taccsot, mert valószínűleg, ez alkalommal nem érnék el időben a mosdóig. Ilyen mocsok sötétbe, kábé lehetetlen kihívás lenne.

 Körülbelül két lépést tettem meg a cél felé, aztán rögtön meg is botlottam valamiben, aminek következtében teljes valómban elhasaltam a földön.

 Felszisszentem, mert eléggé megütöttem a bokámat. Hah, micsoda irónia. Mindig azt mondták anyámék, egyszer majd megütöm a bokámat, és tessék… Még jó, hogy én se tartom magam viccesnek! Ha-ha…

 Szép lassan feltápászkodtam aztán mérgemben rúgtam egy hatalmasat a nagy kupac valamibe a földön. Viszont nagy meglepetésemre a nagy kupac valami megmoccant, és nyöszörögni kezdett.

 Még mindig nem voltam olyan lelki állapotban, hogy ezt a helyzetet kezelni tudjam, így az elmélkedés helyett, inkább tettem pár szép, lassú lépést hátra, aztán elcsörtettem egészen a függönyig. Egy egész határozott mozdulattal törtem utat a két hatalmas szaténlepel között, ezáltal nagy mennyiségű fényt zúdítva az eddig sötétségbe burkolódzott térbe.

  Pár pillanatig úgy éreztem, megvakultam. Majd aztán pislogtam néhányat, és máris kezdett visszatérni az elveszettnek hitt látásom.

  Mivel már láttam valamennyire gyorsan megkerestem az erkélykilincset és feltéptem a hatalmas üvegajtót. Vettem pár mély lélegzetet és nagyon örültem magamnak, mert ugyan még mindig vaksi voltam egy csöppet a könnyel teli szemeim miatt, de legalább friss levegő szabadult a tüdőmbe.

 De az örömöm hamar elszállt, ugyanis egy erős lökést éreztem a tarkóm magasságában, aminek hála előrebucskáztam, ki az erkélyre.  Halottam egy kattanást a hátam mögül, aztán csönd. Fájó fejjel emelkedtem fel a hasaló pozícióból, amibe ismételten kerültem, majd bosszúsan fordultam meg és siettem is vissza a szobába irányába... Ó, szóval ez volt az a kattanás! Értem.

 Egyenesen belerohantam az üvegajtóban, mivel valaki bezárta azt. Hátratántorodtam, majd könnyes szemel tapogattam meg fájós orrnyergemet.

- Istenem, miért büntetsz?! – néztem megtörten az égre. Meglepő módon semmi válasz. Ennyit erről.

- Nyissátok ki, akárkik is vagytok! – kezdek neki óbégatni, miközben dühösen csapkodom az átlátszó felületet. Egy pár percig ismételgetem a hangzatos kis mondatot, mire leesik, hogy talán angolul sikeresebb lenne a dolog. De szerintem az is bőven elég, ha látják a szikrázó tekintetű, bosszús csajt az üveg túloldalán.

 Bár lehet, épp ez a formám nem túl megnyerő…pláne, ha jól látom, behúzott függöny mögül még sikeresebb a dolog.

Remek. Tehát itt ordibálok, miközben valószínűleg az üveg hangszigetelt, és hiába próbálok lehengerlő tekintetemmel bebocsájtást nyerni, úgy, hogy a függöny el van húzva.

 Hülye vagyok, vagy hülye? Hát igen. Pontosan az. Egy hülye.

Újra nekikezdek az kiabálásnak, most végre angolul, aztán egy pillanatra abba hagyom, és szorosabbra kötöm magam körül a törölközőt, amiben egy csöppet fázom, itt Londonban, korán reggel.

 Nem tudom, lehet úgy 15 fok, és erősen úgy érzem, ez a törölköző nagyon nem elég.

- NYISSÁTOK MÁR KI! VAGY NYISSAD, VAGY NEM TUDOM KI VAGY, CSAK NYISSAD MÁR EZT AZ ABLAKOT, EMBER!!! – kezdek neki újból. Üvöltök angolul, üvöltök magyarul. Semmi. Aztán a szemem sarkában megpillantok egy követ. Gyorsan felkapom, és az ablaknak vágom. Az eredmény: Hatalmas koppanás. Gondoltam, az ablak tulajdonosa csak nem örülne annak, ha betörném! Hah, erőfölény!

 És egy kis kattanás támasztja alá az elméletemet, majd egy kis halk nyikorgás, és egy kéz beránt a sötét szobába.

 Biztató.

***

- Mi a…?

És ismét a kedvelt hason fekvés… Úgy látszik nálam már ez az új szokás.

- Bolond vagy?! Majd szét hasadt a fejem erre koppanásra!!! – hallok a fejem fölül egy morcos, de nagyon ismerős hangot.

- GLÓRIA?! – kerekedik el a szemem a felismerésre. – Te hogy az…?! Mit, hogy…?! – pattanok fel és szegezek neki pár egészen érthetetlen kérdésfélét.

- Csssssssss…! Széthasad a fejem, hülye gyerek! – tapasztja kezét a számra, majd erőtlenül rám emeli tekintetét. – Te ki vagy?

 Ööö. Oké. Ez kedves. Értem én, hogy másnapos, mert még nekem is erős hányingerem van, és még mindig fáj egy csöppet a fejem, de akkor is. Nem-ismer-fel. Értem én, hogy sötét van, de ha nekem ment, neki is sikerülhetne!

- A mikulás.

- De hát nyár van… - néz rám hitetlenkedve. Bazdmeg.

- Még jó, hogy nem is létezik a kövér, piros ruhás hapi, de te azon akadsz fenn, hogy nem december van! Flóra vagyok, te balfasz! – közlöm vele végre a megváltó hírt.

- Nagyszerű, Flóra.

- Mit keresel itt? Tudtommal neked valahol Amerikában kéne elütnöd az időt! – nézek rá kérdőn. Tényleg nagyon nem értem mit keres itt. De az is lehet, hogy álmodom, de nem igazán Glóriával szeretnék álmodni, bár ha már eddig ilyen pocsék az álom, most már mindegy, hogy benne van-e vagy sem.

- Los Angelesbe. – javított ki bágyadtan, majd leült a földre, én követtem példáját, majd ő folytatta. – Anyámék azt mondták inkább ide jöjjek, úgyhogy egy gyors módosítást eszközöltek, és itt vagyok. Ne mintha bajom lenne Londonnal, mert nincs… De Los Angeles és London között van némi különbség. Na mindegy. Hétfőn érkeztem, és gondoltam megnézem, hogy te meg Szandi, azaz állat, mit műveltetek eddig össze. De amikor a szállásotokhoz értem a főbérlő valami olyasmit magyarázott, hogy buliba mentetek, és pedig valami nagymenő modell pároshoz. Elsőre nem akartam elhinni, sőt, már bocs… - itt egy kicsit bocsánatkérően meredt rám. – de még képen is röhögtem szegény embert. Ő csak morcosan elküldött az anyámba, majd a  kezembe nyomta a címet. Mondom magamnak, oké, megnézem hova sikerült elhúznotok, és ott voltam. De az a káosz, ami fogadott! Hát kész! Egy csapat paparadzzón kellett átverekednem magam, majd bemászhattam a kerítésen keresztül… Aztán, ami jött…Hát huh! Szerintem nem akarod tudni mit műveltél se te, se a Szandi, mert, hogy őszinte legyek én se hiszem el… - harapja el a mondatot hitetlenkedő arckifejezéssel, majd vesz egy mély levegőt, és ennyi. Úgy nézem befejezte, ugyanis mindjárt elalszik!!!

- Értem… De mi…mi történt? – kérdem kicsit tartva a válaszától, az, amit még ő sem hisz el…na az, nagyon durva lehet.

 A lány lassan rám emeli hatalmas szemeit, majd pislog párat, nagyon lassan, és így folytatja:

- Nem…akarod….tudni! – ismétli nyomatékosan az előbbi szavait.

Na szép. Mit művelhettem?!

1.Fejezet

   

***

  Halovány napsugár vetült egyenesen az arcomba a vaskos sötétítő függönyök redői közül.

 És pont ezen okból kifolyólag kezdtem el nagyon lassan felnyitni a szemeimet.

 Hmmm…Nekem nem fehér a falam… Érdekes.

- Mi a…?! – ültem fel az ágyamban hirtelen. Majd azonnal belehasított a fájdalom a fejembe és vissza is zuhantam a párnák közé. Nem is értem, hogy nem tűnt fel, hogy hasogat a fejem, hogy kába vagyok, és hogy azt sem tudom hol vagyok!!!

 Mélyen sóhajtottam, majd újra kinyitottam a szemem. A szobában sötét volt, csak egy kis gyér fénycsík világította meg valamennyire a hatalmas teret. Nem igazán voltam olyan mentális állapotban, hogy rendesen fel tudjam mérni a környezetemet. Elég volt annyi, hogy egy ágy volt alattam, volt ott takaró is meg padló, bár remélem azaz ágy alatt, mintsem a paplanba burkolva foglal helyet. Öööö, és azt hiszem ennyi. Vagy legalábbis egy lórúgásnyi aszpirin után talán jobban fog az agyam. Jelenleg úgy is csak egy nagy lyukat érzek a fejemben, ott ahol annak a nagy, rózsaszín hústömegnek kéne lögybölögnie. Remek.

 Amíg a tulajdon nevemet próbáltam felidézni, lassított felvétel módjára tápászkodtam fel  fekvőhelyzetemből, majd komótosan felemelkedtem a matrac pereméről és elcsoszogtam egy ajtóig. Azzal a kezemmel, amelyikkel épp nem a halántékomat masszírozgattam, lenyomtam a vaskos fémkilincset és beléptem egy…fürdőbe? A csempézett falakból, és a sarokban húzódó hatalmas kád láttán erre voltam hivatott következtetni. Tehát akkor fürdő.

 Talán itt van valami féle fejfájás csillapító. Kérlek istenem, legyen!

Tettem pár bizonytalan lépés az előttem álló kézmosó kagylótál felé, és máris felrántottam az első szimpatikus fiókot. Rögtön végig tapogattam a belsejét, amíg a kis kacsómmal, szerencsés módon, rá nem tenyereltem egy levélnyi gyógyszerre. Vetettem rá egy gyors pillantást, majd miután elégedetten nyugtáztam az fejfájás csillapító feliratot, rögvest le is nyomtam vagy kettőt a torkomon, aztán a csap alá hajoltam és a számba engedtem egy kis vizet. Nyeltem párat, majd megtöröltem a számat, majd úgy ahogy voltam leültem a kőre, és elterültem. Vártam. Szépen vártam addig, amíg el nem múlik ez az elviselhetetlen fájdalom a buksimban.

 Jelenleg annyira volt időérzékem, mint egy egysejtűnek, de ha meg kell saccolnom, olyan fél óra múlva alábbhagyott a hasogató fájdalom. Viszont rögtön elkapott a fáradtság és egy leheletnyi hányinger, de nem akartam visszaaludni. Így aztán fogtam magam, és nekiálltam vetkőzni, azzal a könnyed céllal, hogy most zuhanyozok egyet.

  Ööö, vagyis vetkőztem volna, de volt egy csöppnyi problémám. Öhm… ugyanis nincs rajtam ruha. Semmiféle ruha. Nada… Nuku…Nyista!  

Valószínűleg, hogyha most emberi állapotban lennék, kiakadnék, de mivel nem voltam épp normálisnak még közel sem nevezhető állapotban, nem zavartattam magam, inkább csak beálltam a kádba, behúztam a függönyt, és egy sor szerencsétlenkedés után a zuhanyrózsával és a csappal, magamra engedtem egy kis frissítő, de mindenek előtt jég hideg vizet.

 Miután csontig fagytam, kihajoltam egy törölközőért, becsavartam magam a pihe-puha szövetecskébe, és szépen leültem a kád szélére, a vállamat a mellettem magasodó rideg falnak vetettem, és miután biztos pozícióban ültem, lehunytam egy kicsit a fejem, hogy rendbe szedjem az elmémet.

 Még mindig úgy éreztem magam, mint a mosott szar, de próbáltam ettől elvonatkoztatni és visszaemlékezni valamire, nehogy már csak az a nagy tátongó űr maradjon az emlékezetem helyén.

 De hiába. Semmi. Az egyetlen dolog, amire emlékszem, hogy elaludtam azon a vonaton. Jaj, de tényleg! Hogy is feledhettem el! Elaldutam… és meglepő módon utána felébredtem, de talán jobb is lett volna, ha akkor inkább fordulok egyet, és alszom tovább… De mennyivel jobban tettem volna. Istenem….Tehát:

 Miután már ébredeztem, az események varázslatos módon fellendültek. Valahogy úgy kezdődött az egész, hogy Szandi elment egy kis forró csokiért a büfévagonban, majd mire visszatért, már két utassal bővült az eddig szinte üres fülkénk.

  Épp miután felültem, és eltűrtem egy kósza tincset az arcomból nyílni kezdett az ajtó. Nemtörődöm módon a belépők felé fordítóm álmatag tekintetemet, hogy megnézzem kik azok, akikkel bővül a társaságunk. De…Nem. Nem hiszem el, de beült elém két…hát hogy is mondjam egyszerűen…beült hozzánk két félisten. Két sosexymagasférfiállat.

  Máris kiszállt a szememből miden álmosság, sőt még a nevem is a fejemből. Modellek. Nem is akármilyenek! Azok a szemek…Úristen a mennyekben!!! Mi van itt?!

 Akkor még azt gondoltam, micsoda szerencsém van, hogy ilyen emberek társaságát élvezhetem, és, hogy milyen érdekesen alakul az út, eddig.

 Erősen próbáltam arra koncentrálni, hogy a számat csukva tartsam mégis vegyek magamhoz némi éltető oxigént, no meg, azt is, hogy ne bámuljam őket ennyire látványos és pofátlan módon. Hogy is mondjam, az első kettővel erősen megküzdöttem, de sikerült, az utóbbi viszont nagyon nem ment. Szerintem a lapostányér méretű szemeim lyukat égethettek szegényeken. De Hál’ Istennek épp azelőtt toppant be vörös hajú barátosném, mielőtt még kínossá válhatott volna a helyzet.

 Nem tudom, de nekem egy örökké valóságnak tűnt Szandi távozása és érkezése közötti idő, de valószínűleg ez nem lehetett több mint öt perc.

 A lány, épp gőzölgő italát fújogatta, és nagyon maga elé koncentrált, nem is nézett fel, csak a lábak számából kiindulva, hamar levágta, hogy gyarapodott az emberek száma a kicsiny helyiségben, így egy gyors „hello”-t benyögött, majd óvatos léptekkel el kezdett szlalomozni a végtagrengeteg között, amikor a vonat hirtelen zuttyant egyet, és ennyi volt is.

 A forró ital egyenletesen végigforrázott mindenkit, a fülkében tartózkodók közül. Alighanem most megtapsoltam volna, hogy ilyen ügyes volt, csakhogy jelenleg csak megkönnyezni tudtam mindazt, amit művelt. Mivel a bőrömet meglepő módon égette a közel 30 fokos itóka, és ezáltal, nem is túl meglepő módon, de különféle káromkodások jöttek magyarhoz méltó ajkaimra, az ujjongás helyett.

- Ó, hogy az isten baszna meg, te szerencsétlen balfasz! – pattantam fel, szitkozódva a helyemről, ám ezt azonnal meg is bántam, ugyanis rögtön be is vágtam aranyos kis buksimat a fölöttem húzódó poggyásztartó fémvázas aljába.

- Na pont ezért ne káromkodj. – villantott felém egy bágyadt vigyort barátnőm, de nem igazán figyeltem rá, inkább sajgó fejemet lapogattam, hiába remélve ettől a mozdulattól, hogy elmulasztja az újdonsült fájdalmamat. Aztán, hirtelen kaptam sajgó  fejemet, egy hangos, de roppant szexin csengő nevetés irányába.

- Milyen vicces lányok vagytok ti, bár azért vigyázhatnátok jobban is! – kacsintott ránk az egyik fiú. A mellette ülő felszisszent egyet, egyetértően, majd ő is kuncogásba kezdett.

 Amint felismertem a markáns brit akcentust, egy halvány mosoly kúszott az arcomra. Angolok. De még milyen angolok!

 Bár most kicsit eláztak, és a zsebemből előkotort zsebkendőkkel itatják föl magukat, mégis hihetetlenül vonzóak. Olyan 18-20 év körüliek lehettek. És igen, a nyakamat tenném rá, hogy modellek. A velem szemben ülő hímegyed világosbarna, sűrű hajkoronával büszkélkedhet. Amolyan túrni valóval. Mandulavágású szemei, tengerkék íriszeket fogtak közre, és hosszúkás orra, markáns arcélei férfiassá tették, mégis úgy összességében, inkább kisfiúsnak tudható be. A teste viszont messze nem egy fiúé volt! A fehér póló alatt húzódó izomzat, legalábbis nem ezt állította. Erősen látszott rajta, hogy nem veti meg a kondi termet. És őszintén szólva nem is bánom, hogy ilyen helyeken üti el az idejét!

  A barátja, aki épp a még mindig a földön üldögélő barátnőmet segítette fel, szintén jó testi adottságokkal rendelkezett. Karjai izmosak, néhol már kidagadnak az erei. (Szééép!)

 Ahogy épp lehajol, a szemébe hullott pár rakoncátlan aranyszínű tincs, ami csak még vonzóbbá tette azt az égszínkék szempárt. Arca kicsit kerekebb, mint az előbbi fiúé. Ajkai teltebbek barátjáénál, bőre viszont fehér, míg a másiké kreolosabb.

 Gyakorlatilag ellentéteik egymásnak,mint tűz és víz, mégis pont ugyanannyira vonzóak. Nem értem, hogy férhet el két ilyen ember egy ilyen szűk kis térben. De nagyon remélem, hogy barátok, nem pedig melegek. Mert őszinte leszek, ez lenne csak a pazarlás a javából! Két ilyen emberért, mennyire kár lenne már! Pedig annyira…

- Khm…! – szakítja meg egy könnyed köhintéssel a gondolatmenetemet Szandi. Kérdőn emelem barátnémra tekintetemet, de amint megpillantom a gúnyos mosolyt az arcán, azonnal le is esett, hogy mit is csináltam éppen. Pislogás nélkül meredetem, hosszú perceken át a két fiúra, anélkül, hogy tudatába lennék annak, hogy ez mennyire kínos, mind rám, mind a két „áldozatra” nézve. Istenem, hogy lehetek ilyen szerencsétlenül szánni való?! Az állam gyakorlatilag lyukat mélyesztett a fülke fapadlójában, még jó, hogy a nyálamat nem csurgattam oda… Istenem.

  Arcszínem hirtelen ment át normálból, rákvörössé, pedig messze nem szokásom a elpirulni.

- Öhm, kijönnél velem egy kicsit a mosdóba? – hallom ismételten Szandi hangját, majd bólintok egyet és hagyom, hogy karomnál fogva kirángasson a fülkéből. Annyira zavarban voltam, hogy az hihetetlen. Most tudatosult csak bennem, hogy milyen kínos volt az amint az előbb csináltam. Hülye vagyok én?! Így bámulni két vadidegen valakit?! Ez messze nem én vagyok. Én csakis és kizárólag úgy stírölök egy pasit, hogy az ne lássa. Túl nyuszi vagyok ahhoz, hogy kihívóan megbámuljak valakit. Ez van. Egy szerencsétlen vagyok.

- Fú, ez nagyon kínos volt, amit csináltál! Pláne, hogy még bele is vörösödtél! – tör ki, a gondolom már hosszú ideje visszafojtott nevetés a karomat ráncigáló lányból.

- Kösz, hogy kinevetsz, sokat segítesz rajtam ezzel! – vetem oda neki, bosszúsan, miután végre megtaláltam a nyelvemet. Bár, hogy őszinte legyen, igenis segített rajtam, simán kiröhöghetett volna ott helyben, vagy csak szimplán hagyja, hogy tovább bámuljam azt a kettőt addig, amíg ők nem kénytelenek rám szólni. De ugyebár ettől függetlenül sem köszönöm meg neki, úgy is ismer annyira, hogy tudja, hogy soha sem tenném meg. Vagy mégis, vagyok olyan szánalmas. Chhh… Jellemző!

- De azért, kösz, hogy kirángattál, lehet, hogy ott helyben elsüllyedek szégyenemben! – Na mondom én. Mégis megköszönöm. Szá-nal-mas! Köszönöm ez vagyok én.

- Ugyan, erre vannak a barátok! – vigyorog a képembe, majd végre elengedi a karomat, és határozott léptekkel elindul egy irányba.

- Hova mész? – nézek utána kérdőn.

- Hát hideg víz, az égésre, mert lehet, hogy neked elég egy kis stírölés a javuláshoz, nekem viszont messze nem. Még mindig fáj… - simít végig grimaszolva combján, majd fejével az általa megcélzott irányba bök, és folytatja arra az útját. – Úgyhogy szerezzünk magunknak némi hideg vizet, és talán némi alkoholt, hogy összemelegedjünk ezekkel a félistenekkel! – folytatja, én meg csak mosolyogva megrázom a fejemet, majd én is elindulok utána. Mondanám, hogy fényes nappal iszogatni milyen már, de hát nem mondom, hogy nekem nem jön be az „összemelegedés” része a dologban.

                                                               

- Csókot! Csókot akarunk látni! – csapok magam mellé, nyomatékosítva mondanivalómat.

- Auch! Hé, ez fájt… - válaszol Daniel, akinek ezek szerint nagyot sóztam a lábára, mivel ő ült mellettem. – Finomabban, drága. – suttogja a fülemben, tökéletes hangján. Forró lehelete a nyakamat perzseli, ki ráz tőle a hideg!

 Daniel a barna hajú srác a szexi kettősből. Marcus a másik. És nem árulok el nagy titkot, hogyha megmondom, Marcusnak kell megcsókolnia az én barátnőmet. Huhúú!

 Természetesen mind részegek voltunk. Miután elbattyogtunk a büféhez, kértünk egy üveg buborékmentes ásványvizet, meg fejeként két vodkát. Természetesen furcsán nézett ránk a pultos pasas, de nem szólt semmit, majd – számomra kicsit meglepő módon – de kiadta a kért rendelésünket.

 Elégedetten ballagtunk vissza a fülkénkhez, közben elhaladtunk egy csorda nyugdíjas mellett, és ezáltal gazdagodhattunk pár elmaradhatatlan megjegyzéssel, mint például:

„Ezek a mai fiatalok!” vagy „ Bezzeg az én időmben máshogy mértük az alkoholt, nem úgy volt az ám!”

 De mi csak egy jó féle kis nevetéssel nyugtáztuk a hozzászólásokat, majd vigyorogva haladtunk tovább.

 Amint még érkeztünk a célig, berobbantunk a fiúkhoz. Adtunk nekik vizet a sebeikre, majd egy kis győzködés és bemutatkozás, meg egyéb formaságok után ittunk egy csöppet. Egy csöppet, sokat. Hogy pontosabb legyek, megittuk mind a két üveget, és még utána kimentünk utánpótlásért.

 Eztán kerekedett a hangulatból egy kis „Felelsz vagy mersz”. Gyerekes játék, de örök.

 No és  így jutottunk oda ahol most épp vagyunk. Jelenleg rajtam, nincs felső, Szandin meg nadrág, a két fiú pedig szintén csupasz felsőtesttel üldögélt,akárcsak én.  De természetesen mi ezt, a vörössel, egyáltalán nem bántuk.

- Csókot! – ismétlem meg az előbbi kijelentésemet. – Gyerünk Marcus, csókold csak meg Alexandrát! – kacsintok rájuk, majd egy kaján vigyorral az ajkaimon várom, hogy mi lesz.

- Hogy tudnék egy ilyen aranyos akcentussal elhangzott parancsnak nemet mondani? – villant felém egy szívdöglesztő félmosolyt a szőke srác, aztán egy gyors mozdulattal már barátnőmön, pontosabban annak ajkain volt.

 Természetesen mi, vagyis én meg Daniel ujjongani kezdtünk, meg füttyögni, aztán már azt vettem észre, hogy az eddig mellettem ücsörgő fiú, barátja példáját követve, rám veti magát.

 Hát mit ne mondjak, nem igazán tiltakoztam a fiú szája ellen, mert már eddig is elég nehéz volt ellenállnom azoknak a csábító ajkaknak.

 Tulajdonképpen ezek után nem történt semmi komoly. Aludtunk, meg józanodtunk, míg a csalagúthoz nem értünk. A fiúk is Londonba tartottak egy fotózásra. Tényleg modellek, pont ahogy gondoltam. Az út hátralevő részét inkább társalgással, vagy alvással ütöttük el.

 A csalagútnál át kellett szállnunk, de utána is élvezhettük egymás társaságát. De mint minden jónak, ennek is vége kell legyen. Így, amint elértük Londont és King’s Cross-t, fájdalmas búcsút kellett vennünk. De mint kiderült, nem örökre.

 A fiúk elkérték a telefonszámunkat, biztos, ami biztos okból. Mi megadtuk, elköszöntünk, és elváltunk.

 De…Igen a de. De, három nappal később megcsörrent a telefonom, és Daniel vonzó hangja búgott a túl oldalon. Elsőre egy csöppet meglepődtem, de azért örültem. Hogy is mondjam elég szimpatikus volt számomra a modell srác. Érthetetlen okokból kifolyólag, persze.

 Miután váltottunk pár szót, hogyvagyénjól szinten, a lényegre tért. Buli. Hatalmas bulit rendez Marcusszal, és még pár modell sráccal, meg némi hírességgel a vendéglistán.  Tehát egy elég exclusive  partiról lenne szó. És minket, Szandival meghívott oda. Úr Isten a Mennyekben!!!

- Persze, hogy ott leszünk! – válaszolom, higgadtságot erőltetve magamra. – Amúgy milyen ruhát vegyünk? Ha már ilyen v.i.p parti?

- Ó, nem-nem! Ez nem olyan puccos buli, csak fiatal hírességek lesznek, ott. Kiöltözni meg csak annyira, amennyire egy normális buliba szoktál. És remélem dögösen szoktál… - hallom a hangján, hogy mosolyog, és szinte már látom magam előtt azt a kaján vigyort.

- Oké, Daniel. A címet majd küld el sms-ben! – válaszolok nevetve, majd elköszönünk és bontom a vonalat.

Pár percig még meredtem a telefonom kijelzőjére, majd visítva pattanok fel, és átrohanok a szomszéd szobába elújságolni barátnőmnek a jó hírt. Persze, ő is örült a dolognak, majd neki is estünk a ruhásszekrénynek.

 Ránk fért már a jó hír, hogy őszinte legyek. A szállással nem volt semmi probléma, London is meseszép, már tettünk is párszor város néző túrákat, de volt egy kis bökkenőnk.

 A munka. Tudom még csak három nap telt el, de eddig már három munkahelyen mondtak nekem nemet, Szandinak szintúgy. Mondjuk még ráérünk, de azért nem ártanak, ha végre találnánk.

 De most félre rossz gondolatokkal! Koncentráljunk a mai estére!

                                                                    

***

- Biztos ez az a cím? – kérdezi már vagy ötödére a mellettem toporgó lány, miután újra lenyomtam a kapucsengő gombját. 

  Daniel hatalmas házban lakott. Inkább nevezném palotának. Az óriási épület minden ablakából vagy élénk fények szűrődtek, vagy különféle fiatalok lógtak kifelé. Hát nem éppen a délutáni matinéra kopogtattunk be. De azért remélem, nem fog itt egy sztárocska sem elkapni és erőszakot tenni rajtam, mert majd szépen fog mutatni a dolog, ha anyám még közben fel is hív. Hoppá! Tényleg, a mobil! Gyorsan kikaptam a kis táskámból a telefonomat, és kikapcsoltam. Majd azt mondom, moziba mentünk, vagy tudomisén…Ja, éjfélkor. Végül is miért ne? 

- Azt tudom, hogy nem látsz semmit, mert hülye vagy, és képes voltál sötétedés után napszemüvegben eljönni, de a zenét csak hallod…Egész London hallja. – nézek rá fejcsóválva és reméltem az ironikus hangnemből leesik neki, hogy mire gondolok. De amúgy tényleg, hogy lehet napszemüvegben eljönni?! Ez bo-lond.

- Jól nézek ki benne, és azért húztam fel, mert ma otthon hagytam, és ma már hordani akartam! – Nem is bolond, csak szimplán hülye! De ugyebár ezért szeretjük.

 Türelmetlenül gyűrögettem ruhám szélét, miközben vártunk a hatalmas kerti kapu előtt. Soha sem értettem minek ekkora kapu egyes embereknek. Lehet valamit kompenzálni szeretnének vele a tulajdonosai, de nagyon remélem, hogy tévedek, vagy Daniel és Marcus esetében Istenke ismételten adott ÉS elvett…Hah, kínos dolgok!

- Hideg van. Beengedhetnének már minket! – szólalt meg újra a vöröske, és összébb húzta maga körül a bőrdzsekijét. Nem tudom mit akar, rajta legalább rendes kabát van, míg én csak egy kis blézerben feszítek! És a cipőjét ne is említsem! Bár itt Angliában jó hideg van, nyár ellenére is, azért akkor is furcsa, hogy barátném az elhagyhatatlan fekete bokacsizmájába jött el. Ha nem tudnám, hogy leveszi, azt hinném még azzal is alszik. Bolond ez a csaj.

- Már látok valakit… - állok lábujjhegyre, hátha átlátok valami lyukon. Tényleg hallottam lépteket, de tekintve a zene hangerejét, lehet, hogy csak képzelem.

 De nem tévedtem. Hallottam, ahogy valaki elforgatja a kulcsot a zárban és nyílik az ajtó.

- MARCUS! – tárja rögtön széjjel karjait Szandi. Bár ezzel a mozdulattal erősen közel volt ahhoz, hogy leverje az a szépen fésült buksimat a helyéről.

- Szia a Marcus! – lépek én is közelebb egy ölelésre és egy puszira, de az utóbbiról inkább letettem, ugyanis a srác erős alkohol bűzbe burkolódzott. Pfuj.

- Gyertek csak beljebb! Milyen csinosak vagyunk ma… - karolja át mindkettőnk csípőjét. Én, barátnőmmel ellentétben nem tartom túl vonzónak a felállást, így inkább kicsúszok a fiú karmai közül.

- Mond csak Marcus, hol vannak az alkoholok? – hallom a vörös lényegre törő kérdését rögtön. Őszintén szólva én csak ezért jöttem ide. Inni, meg talán táncolni, de szórakozni ital nélkül biztos nem lennék képes.

- Hát, bent az étkezőben találtok mindent, de az infóért kérek egy puszit, ide! – bök mutatóujjával a szájára a fiú. Szandi szélesen rámosolyog, és lehet egy röpke csókot Marcus ajkaira, majd gyorsan kibújik a fiúk szorításából, és utánam siet.

 Már a hatalmas tölgyfaajtó előtt álltam, ami valószínűleg a bejárati ajtó lehetett, amikor a kis csizmás lány utolért. Végre a fejére tolta az a nevetséges napszemüveget, és velem együtt belépett az előszobába.

 Hoppá.

Az ajtó mögött egy hatalams káosz fogadott minket, a már így is elég hangos zene a tízszeresére növekedett, emberek tucatjai rázták testüket a vad ritmusra és párocskák sétáltak ki a „parkettről” el vonul valószínűleg egy csöndesebb kis zugba. Már ha itt olyan is van.

 A látvány egyszerre üzente nekem azt, hogy jobb lenne most tennem egy gyönyörű 180 fokos fordulatot és azzal a lendülettel elhagyni a birtokot, meg azt, hogy most azonnal vessem bele magam az alkohol áztatta tömegbe, hisz ilyen alkalom nem lesz még egy.

 Ha igazán Flóra lennék, már nem állnék itt. Viszont most nem akartam igazán Flóra lenni. Azért vagyok ebben a rohadt országban, hogy bulizzak, mégis, ha Szandi nem adja meg a kezdő lökést, nem sikerült volna beváltanom az elhatározásomat.

- Gyere, ehhez előbb keressünk valami italt! – ordítja a fülhez hajolva barátnőm, majd megragadja a csuklómat, majd utat tört velem együtt, ( és talán a csizmájával együtt) a tömegen, egészen a konyháig, ami tele volt üres, vagy éppen bontatlan magas alkohol tartalmú innivalókkal.

- Ez jó, lesz kap! – kapja föl a legelső üveget, ami a keze közé akadt. Leszedte a tetejét, alaposan meghúzta, majd az orrom alá dugta, jelezvén, hogy kövessem a példáját.

Elhúztam a számat az üveg felirata láttán. Wiskey. Fúj, hogy mennyire utálom ezt a szart! De ettől függetlenül én is ledöntöm a torkomon a fél üveget. Mindjárt hányok!

- Na még valami vodkát is! – olvasom le a szájáról amit mond, majd a szememmel követem a mozdulatait, ahogy lecsavarja a kalinka tetejét. Ezt nem gondolja komolyan, hogy egy üveg wiskey után még egy üveg vodka is! Várjunk. Szandiról beszélünk. Ez nem ismeri az alkohol mérgezés fogalmát.

- Gyerünk! – nyújtja felém az üveget. Már eléggé forgott velem a világ, úgyhogy ismét ittam. Aztán megint nyílt egy üveg. Nem tudom, hogy az egészet megittuk-e, de az már biztos, hogy onnantól kezdve, már nagyon kezdtek kiesni a dogok.

 Sőt…Eztán már csak foltok maradtak.

Ahogy épp modellekkel táncolok, ahogy valami színészke taperol a sarokban, ahogy az egyik asztalon lejtek egy táncot…Majd aztán egy hatalmas képszakadás.

 Újra emberek. Azt hiszem egy erkélyen vagyok. Füst felhő vesz, körül, és erős szesz szag.

Egy slukk… És máris semmi. A nagy büdös semmi.

 Ez az a pont, hogy már nem tudom, mi is van.

 És így jutottam vissza ide. Ebbe a szobába. Nem tudom milyen nap van, és hogy hol vagyok. Simán lehet, hogy még a fiúk házában vagyok, de az is lehet, hogy nem. És hol van Szandi?!

 Hirtelen felpattantam a kád széléről, természetesen elfogott egy erős hányinger, de nem törődve vele az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset.

     Most már tényleg tudnom kéne mi is van!!!