1.Fejezet

   

***

  Halovány napsugár vetült egyenesen az arcomba a vaskos sötétítő függönyök redői közül.

 És pont ezen okból kifolyólag kezdtem el nagyon lassan felnyitni a szemeimet.

 Hmmm…Nekem nem fehér a falam… Érdekes.

- Mi a…?! – ültem fel az ágyamban hirtelen. Majd azonnal belehasított a fájdalom a fejembe és vissza is zuhantam a párnák közé. Nem is értem, hogy nem tűnt fel, hogy hasogat a fejem, hogy kába vagyok, és hogy azt sem tudom hol vagyok!!!

 Mélyen sóhajtottam, majd újra kinyitottam a szemem. A szobában sötét volt, csak egy kis gyér fénycsík világította meg valamennyire a hatalmas teret. Nem igazán voltam olyan mentális állapotban, hogy rendesen fel tudjam mérni a környezetemet. Elég volt annyi, hogy egy ágy volt alattam, volt ott takaró is meg padló, bár remélem azaz ágy alatt, mintsem a paplanba burkolva foglal helyet. Öööö, és azt hiszem ennyi. Vagy legalábbis egy lórúgásnyi aszpirin után talán jobban fog az agyam. Jelenleg úgy is csak egy nagy lyukat érzek a fejemben, ott ahol annak a nagy, rózsaszín hústömegnek kéne lögybölögnie. Remek.

 Amíg a tulajdon nevemet próbáltam felidézni, lassított felvétel módjára tápászkodtam fel  fekvőhelyzetemből, majd komótosan felemelkedtem a matrac pereméről és elcsoszogtam egy ajtóig. Azzal a kezemmel, amelyikkel épp nem a halántékomat masszírozgattam, lenyomtam a vaskos fémkilincset és beléptem egy…fürdőbe? A csempézett falakból, és a sarokban húzódó hatalmas kád láttán erre voltam hivatott következtetni. Tehát akkor fürdő.

 Talán itt van valami féle fejfájás csillapító. Kérlek istenem, legyen!

Tettem pár bizonytalan lépés az előttem álló kézmosó kagylótál felé, és máris felrántottam az első szimpatikus fiókot. Rögtön végig tapogattam a belsejét, amíg a kis kacsómmal, szerencsés módon, rá nem tenyereltem egy levélnyi gyógyszerre. Vetettem rá egy gyors pillantást, majd miután elégedetten nyugtáztam az fejfájás csillapító feliratot, rögvest le is nyomtam vagy kettőt a torkomon, aztán a csap alá hajoltam és a számba engedtem egy kis vizet. Nyeltem párat, majd megtöröltem a számat, majd úgy ahogy voltam leültem a kőre, és elterültem. Vártam. Szépen vártam addig, amíg el nem múlik ez az elviselhetetlen fájdalom a buksimban.

 Jelenleg annyira volt időérzékem, mint egy egysejtűnek, de ha meg kell saccolnom, olyan fél óra múlva alábbhagyott a hasogató fájdalom. Viszont rögtön elkapott a fáradtság és egy leheletnyi hányinger, de nem akartam visszaaludni. Így aztán fogtam magam, és nekiálltam vetkőzni, azzal a könnyed céllal, hogy most zuhanyozok egyet.

  Ööö, vagyis vetkőztem volna, de volt egy csöppnyi problémám. Öhm… ugyanis nincs rajtam ruha. Semmiféle ruha. Nada… Nuku…Nyista!  

Valószínűleg, hogyha most emberi állapotban lennék, kiakadnék, de mivel nem voltam épp normálisnak még közel sem nevezhető állapotban, nem zavartattam magam, inkább csak beálltam a kádba, behúztam a függönyt, és egy sor szerencsétlenkedés után a zuhanyrózsával és a csappal, magamra engedtem egy kis frissítő, de mindenek előtt jég hideg vizet.

 Miután csontig fagytam, kihajoltam egy törölközőért, becsavartam magam a pihe-puha szövetecskébe, és szépen leültem a kád szélére, a vállamat a mellettem magasodó rideg falnak vetettem, és miután biztos pozícióban ültem, lehunytam egy kicsit a fejem, hogy rendbe szedjem az elmémet.

 Még mindig úgy éreztem magam, mint a mosott szar, de próbáltam ettől elvonatkoztatni és visszaemlékezni valamire, nehogy már csak az a nagy tátongó űr maradjon az emlékezetem helyén.

 De hiába. Semmi. Az egyetlen dolog, amire emlékszem, hogy elaludtam azon a vonaton. Jaj, de tényleg! Hogy is feledhettem el! Elaldutam… és meglepő módon utána felébredtem, de talán jobb is lett volna, ha akkor inkább fordulok egyet, és alszom tovább… De mennyivel jobban tettem volna. Istenem….Tehát:

 Miután már ébredeztem, az események varázslatos módon fellendültek. Valahogy úgy kezdődött az egész, hogy Szandi elment egy kis forró csokiért a büfévagonban, majd mire visszatért, már két utassal bővült az eddig szinte üres fülkénk.

  Épp miután felültem, és eltűrtem egy kósza tincset az arcomból nyílni kezdett az ajtó. Nemtörődöm módon a belépők felé fordítóm álmatag tekintetemet, hogy megnézzem kik azok, akikkel bővül a társaságunk. De…Nem. Nem hiszem el, de beült elém két…hát hogy is mondjam egyszerűen…beült hozzánk két félisten. Két sosexymagasférfiállat.

  Máris kiszállt a szememből miden álmosság, sőt még a nevem is a fejemből. Modellek. Nem is akármilyenek! Azok a szemek…Úristen a mennyekben!!! Mi van itt?!

 Akkor még azt gondoltam, micsoda szerencsém van, hogy ilyen emberek társaságát élvezhetem, és, hogy milyen érdekesen alakul az út, eddig.

 Erősen próbáltam arra koncentrálni, hogy a számat csukva tartsam mégis vegyek magamhoz némi éltető oxigént, no meg, azt is, hogy ne bámuljam őket ennyire látványos és pofátlan módon. Hogy is mondjam, az első kettővel erősen megküzdöttem, de sikerült, az utóbbi viszont nagyon nem ment. Szerintem a lapostányér méretű szemeim lyukat égethettek szegényeken. De Hál’ Istennek épp azelőtt toppant be vörös hajú barátosném, mielőtt még kínossá válhatott volna a helyzet.

 Nem tudom, de nekem egy örökké valóságnak tűnt Szandi távozása és érkezése közötti idő, de valószínűleg ez nem lehetett több mint öt perc.

 A lány, épp gőzölgő italát fújogatta, és nagyon maga elé koncentrált, nem is nézett fel, csak a lábak számából kiindulva, hamar levágta, hogy gyarapodott az emberek száma a kicsiny helyiségben, így egy gyors „hello”-t benyögött, majd óvatos léptekkel el kezdett szlalomozni a végtagrengeteg között, amikor a vonat hirtelen zuttyant egyet, és ennyi volt is.

 A forró ital egyenletesen végigforrázott mindenkit, a fülkében tartózkodók közül. Alighanem most megtapsoltam volna, hogy ilyen ügyes volt, csakhogy jelenleg csak megkönnyezni tudtam mindazt, amit művelt. Mivel a bőrömet meglepő módon égette a közel 30 fokos itóka, és ezáltal, nem is túl meglepő módon, de különféle káromkodások jöttek magyarhoz méltó ajkaimra, az ujjongás helyett.

- Ó, hogy az isten baszna meg, te szerencsétlen balfasz! – pattantam fel, szitkozódva a helyemről, ám ezt azonnal meg is bántam, ugyanis rögtön be is vágtam aranyos kis buksimat a fölöttem húzódó poggyásztartó fémvázas aljába.

- Na pont ezért ne káromkodj. – villantott felém egy bágyadt vigyort barátnőm, de nem igazán figyeltem rá, inkább sajgó fejemet lapogattam, hiába remélve ettől a mozdulattól, hogy elmulasztja az újdonsült fájdalmamat. Aztán, hirtelen kaptam sajgó  fejemet, egy hangos, de roppant szexin csengő nevetés irányába.

- Milyen vicces lányok vagytok ti, bár azért vigyázhatnátok jobban is! – kacsintott ránk az egyik fiú. A mellette ülő felszisszent egyet, egyetértően, majd ő is kuncogásba kezdett.

 Amint felismertem a markáns brit akcentust, egy halvány mosoly kúszott az arcomra. Angolok. De még milyen angolok!

 Bár most kicsit eláztak, és a zsebemből előkotort zsebkendőkkel itatják föl magukat, mégis hihetetlenül vonzóak. Olyan 18-20 év körüliek lehettek. És igen, a nyakamat tenném rá, hogy modellek. A velem szemben ülő hímegyed világosbarna, sűrű hajkoronával büszkélkedhet. Amolyan túrni valóval. Mandulavágású szemei, tengerkék íriszeket fogtak közre, és hosszúkás orra, markáns arcélei férfiassá tették, mégis úgy összességében, inkább kisfiúsnak tudható be. A teste viszont messze nem egy fiúé volt! A fehér póló alatt húzódó izomzat, legalábbis nem ezt állította. Erősen látszott rajta, hogy nem veti meg a kondi termet. És őszintén szólva nem is bánom, hogy ilyen helyeken üti el az idejét!

  A barátja, aki épp a még mindig a földön üldögélő barátnőmet segítette fel, szintén jó testi adottságokkal rendelkezett. Karjai izmosak, néhol már kidagadnak az erei. (Szééép!)

 Ahogy épp lehajol, a szemébe hullott pár rakoncátlan aranyszínű tincs, ami csak még vonzóbbá tette azt az égszínkék szempárt. Arca kicsit kerekebb, mint az előbbi fiúé. Ajkai teltebbek barátjáénál, bőre viszont fehér, míg a másiké kreolosabb.

 Gyakorlatilag ellentéteik egymásnak,mint tűz és víz, mégis pont ugyanannyira vonzóak. Nem értem, hogy férhet el két ilyen ember egy ilyen szűk kis térben. De nagyon remélem, hogy barátok, nem pedig melegek. Mert őszinte leszek, ez lenne csak a pazarlás a javából! Két ilyen emberért, mennyire kár lenne már! Pedig annyira…

- Khm…! – szakítja meg egy könnyed köhintéssel a gondolatmenetemet Szandi. Kérdőn emelem barátnémra tekintetemet, de amint megpillantom a gúnyos mosolyt az arcán, azonnal le is esett, hogy mit is csináltam éppen. Pislogás nélkül meredetem, hosszú perceken át a két fiúra, anélkül, hogy tudatába lennék annak, hogy ez mennyire kínos, mind rám, mind a két „áldozatra” nézve. Istenem, hogy lehetek ilyen szerencsétlenül szánni való?! Az állam gyakorlatilag lyukat mélyesztett a fülke fapadlójában, még jó, hogy a nyálamat nem csurgattam oda… Istenem.

  Arcszínem hirtelen ment át normálból, rákvörössé, pedig messze nem szokásom a elpirulni.

- Öhm, kijönnél velem egy kicsit a mosdóba? – hallom ismételten Szandi hangját, majd bólintok egyet és hagyom, hogy karomnál fogva kirángasson a fülkéből. Annyira zavarban voltam, hogy az hihetetlen. Most tudatosult csak bennem, hogy milyen kínos volt az amint az előbb csináltam. Hülye vagyok én?! Így bámulni két vadidegen valakit?! Ez messze nem én vagyok. Én csakis és kizárólag úgy stírölök egy pasit, hogy az ne lássa. Túl nyuszi vagyok ahhoz, hogy kihívóan megbámuljak valakit. Ez van. Egy szerencsétlen vagyok.

- Fú, ez nagyon kínos volt, amit csináltál! Pláne, hogy még bele is vörösödtél! – tör ki, a gondolom már hosszú ideje visszafojtott nevetés a karomat ráncigáló lányból.

- Kösz, hogy kinevetsz, sokat segítesz rajtam ezzel! – vetem oda neki, bosszúsan, miután végre megtaláltam a nyelvemet. Bár, hogy őszinte legyen, igenis segített rajtam, simán kiröhöghetett volna ott helyben, vagy csak szimplán hagyja, hogy tovább bámuljam azt a kettőt addig, amíg ők nem kénytelenek rám szólni. De ugyebár ettől függetlenül sem köszönöm meg neki, úgy is ismer annyira, hogy tudja, hogy soha sem tenném meg. Vagy mégis, vagyok olyan szánalmas. Chhh… Jellemző!

- De azért, kösz, hogy kirángattál, lehet, hogy ott helyben elsüllyedek szégyenemben! – Na mondom én. Mégis megköszönöm. Szá-nal-mas! Köszönöm ez vagyok én.

- Ugyan, erre vannak a barátok! – vigyorog a képembe, majd végre elengedi a karomat, és határozott léptekkel elindul egy irányba.

- Hova mész? – nézek utána kérdőn.

- Hát hideg víz, az égésre, mert lehet, hogy neked elég egy kis stírölés a javuláshoz, nekem viszont messze nem. Még mindig fáj… - simít végig grimaszolva combján, majd fejével az általa megcélzott irányba bök, és folytatja arra az útját. – Úgyhogy szerezzünk magunknak némi hideg vizet, és talán némi alkoholt, hogy összemelegedjünk ezekkel a félistenekkel! – folytatja, én meg csak mosolyogva megrázom a fejemet, majd én is elindulok utána. Mondanám, hogy fényes nappal iszogatni milyen már, de hát nem mondom, hogy nekem nem jön be az „összemelegedés” része a dologban.

                                                               

- Csókot! Csókot akarunk látni! – csapok magam mellé, nyomatékosítva mondanivalómat.

- Auch! Hé, ez fájt… - válaszol Daniel, akinek ezek szerint nagyot sóztam a lábára, mivel ő ült mellettem. – Finomabban, drága. – suttogja a fülemben, tökéletes hangján. Forró lehelete a nyakamat perzseli, ki ráz tőle a hideg!

 Daniel a barna hajú srác a szexi kettősből. Marcus a másik. És nem árulok el nagy titkot, hogyha megmondom, Marcusnak kell megcsókolnia az én barátnőmet. Huhúú!

 Természetesen mind részegek voltunk. Miután elbattyogtunk a büféhez, kértünk egy üveg buborékmentes ásványvizet, meg fejeként két vodkát. Természetesen furcsán nézett ránk a pultos pasas, de nem szólt semmit, majd – számomra kicsit meglepő módon – de kiadta a kért rendelésünket.

 Elégedetten ballagtunk vissza a fülkénkhez, közben elhaladtunk egy csorda nyugdíjas mellett, és ezáltal gazdagodhattunk pár elmaradhatatlan megjegyzéssel, mint például:

„Ezek a mai fiatalok!” vagy „ Bezzeg az én időmben máshogy mértük az alkoholt, nem úgy volt az ám!”

 De mi csak egy jó féle kis nevetéssel nyugtáztuk a hozzászólásokat, majd vigyorogva haladtunk tovább.

 Amint még érkeztünk a célig, berobbantunk a fiúkhoz. Adtunk nekik vizet a sebeikre, majd egy kis győzködés és bemutatkozás, meg egyéb formaságok után ittunk egy csöppet. Egy csöppet, sokat. Hogy pontosabb legyek, megittuk mind a két üveget, és még utána kimentünk utánpótlásért.

 Eztán kerekedett a hangulatból egy kis „Felelsz vagy mersz”. Gyerekes játék, de örök.

 No és  így jutottunk oda ahol most épp vagyunk. Jelenleg rajtam, nincs felső, Szandin meg nadrág, a két fiú pedig szintén csupasz felsőtesttel üldögélt,akárcsak én.  De természetesen mi ezt, a vörössel, egyáltalán nem bántuk.

- Csókot! – ismétlem meg az előbbi kijelentésemet. – Gyerünk Marcus, csókold csak meg Alexandrát! – kacsintok rájuk, majd egy kaján vigyorral az ajkaimon várom, hogy mi lesz.

- Hogy tudnék egy ilyen aranyos akcentussal elhangzott parancsnak nemet mondani? – villant felém egy szívdöglesztő félmosolyt a szőke srác, aztán egy gyors mozdulattal már barátnőmön, pontosabban annak ajkain volt.

 Természetesen mi, vagyis én meg Daniel ujjongani kezdtünk, meg füttyögni, aztán már azt vettem észre, hogy az eddig mellettem ücsörgő fiú, barátja példáját követve, rám veti magát.

 Hát mit ne mondjak, nem igazán tiltakoztam a fiú szája ellen, mert már eddig is elég nehéz volt ellenállnom azoknak a csábító ajkaknak.

 Tulajdonképpen ezek után nem történt semmi komoly. Aludtunk, meg józanodtunk, míg a csalagúthoz nem értünk. A fiúk is Londonba tartottak egy fotózásra. Tényleg modellek, pont ahogy gondoltam. Az út hátralevő részét inkább társalgással, vagy alvással ütöttük el.

 A csalagútnál át kellett szállnunk, de utána is élvezhettük egymás társaságát. De mint minden jónak, ennek is vége kell legyen. Így, amint elértük Londont és King’s Cross-t, fájdalmas búcsút kellett vennünk. De mint kiderült, nem örökre.

 A fiúk elkérték a telefonszámunkat, biztos, ami biztos okból. Mi megadtuk, elköszöntünk, és elváltunk.

 De…Igen a de. De, három nappal később megcsörrent a telefonom, és Daniel vonzó hangja búgott a túl oldalon. Elsőre egy csöppet meglepődtem, de azért örültem. Hogy is mondjam elég szimpatikus volt számomra a modell srác. Érthetetlen okokból kifolyólag, persze.

 Miután váltottunk pár szót, hogyvagyénjól szinten, a lényegre tért. Buli. Hatalmas bulit rendez Marcusszal, és még pár modell sráccal, meg némi hírességgel a vendéglistán.  Tehát egy elég exclusive  partiról lenne szó. És minket, Szandival meghívott oda. Úr Isten a Mennyekben!!!

- Persze, hogy ott leszünk! – válaszolom, higgadtságot erőltetve magamra. – Amúgy milyen ruhát vegyünk? Ha már ilyen v.i.p parti?

- Ó, nem-nem! Ez nem olyan puccos buli, csak fiatal hírességek lesznek, ott. Kiöltözni meg csak annyira, amennyire egy normális buliba szoktál. És remélem dögösen szoktál… - hallom a hangján, hogy mosolyog, és szinte már látom magam előtt azt a kaján vigyort.

- Oké, Daniel. A címet majd küld el sms-ben! – válaszolok nevetve, majd elköszönünk és bontom a vonalat.

Pár percig még meredtem a telefonom kijelzőjére, majd visítva pattanok fel, és átrohanok a szomszéd szobába elújságolni barátnőmnek a jó hírt. Persze, ő is örült a dolognak, majd neki is estünk a ruhásszekrénynek.

 Ránk fért már a jó hír, hogy őszinte legyek. A szállással nem volt semmi probléma, London is meseszép, már tettünk is párszor város néző túrákat, de volt egy kis bökkenőnk.

 A munka. Tudom még csak három nap telt el, de eddig már három munkahelyen mondtak nekem nemet, Szandinak szintúgy. Mondjuk még ráérünk, de azért nem ártanak, ha végre találnánk.

 De most félre rossz gondolatokkal! Koncentráljunk a mai estére!

                                                                    

***

- Biztos ez az a cím? – kérdezi már vagy ötödére a mellettem toporgó lány, miután újra lenyomtam a kapucsengő gombját. 

  Daniel hatalmas házban lakott. Inkább nevezném palotának. Az óriási épület minden ablakából vagy élénk fények szűrődtek, vagy különféle fiatalok lógtak kifelé. Hát nem éppen a délutáni matinéra kopogtattunk be. De azért remélem, nem fog itt egy sztárocska sem elkapni és erőszakot tenni rajtam, mert majd szépen fog mutatni a dolog, ha anyám még közben fel is hív. Hoppá! Tényleg, a mobil! Gyorsan kikaptam a kis táskámból a telefonomat, és kikapcsoltam. Majd azt mondom, moziba mentünk, vagy tudomisén…Ja, éjfélkor. Végül is miért ne? 

- Azt tudom, hogy nem látsz semmit, mert hülye vagy, és képes voltál sötétedés után napszemüvegben eljönni, de a zenét csak hallod…Egész London hallja. – nézek rá fejcsóválva és reméltem az ironikus hangnemből leesik neki, hogy mire gondolok. De amúgy tényleg, hogy lehet napszemüvegben eljönni?! Ez bo-lond.

- Jól nézek ki benne, és azért húztam fel, mert ma otthon hagytam, és ma már hordani akartam! – Nem is bolond, csak szimplán hülye! De ugyebár ezért szeretjük.

 Türelmetlenül gyűrögettem ruhám szélét, miközben vártunk a hatalmas kerti kapu előtt. Soha sem értettem minek ekkora kapu egyes embereknek. Lehet valamit kompenzálni szeretnének vele a tulajdonosai, de nagyon remélem, hogy tévedek, vagy Daniel és Marcus esetében Istenke ismételten adott ÉS elvett…Hah, kínos dolgok!

- Hideg van. Beengedhetnének már minket! – szólalt meg újra a vöröske, és összébb húzta maga körül a bőrdzsekijét. Nem tudom mit akar, rajta legalább rendes kabát van, míg én csak egy kis blézerben feszítek! És a cipőjét ne is említsem! Bár itt Angliában jó hideg van, nyár ellenére is, azért akkor is furcsa, hogy barátném az elhagyhatatlan fekete bokacsizmájába jött el. Ha nem tudnám, hogy leveszi, azt hinném még azzal is alszik. Bolond ez a csaj.

- Már látok valakit… - állok lábujjhegyre, hátha átlátok valami lyukon. Tényleg hallottam lépteket, de tekintve a zene hangerejét, lehet, hogy csak képzelem.

 De nem tévedtem. Hallottam, ahogy valaki elforgatja a kulcsot a zárban és nyílik az ajtó.

- MARCUS! – tárja rögtön széjjel karjait Szandi. Bár ezzel a mozdulattal erősen közel volt ahhoz, hogy leverje az a szépen fésült buksimat a helyéről.

- Szia a Marcus! – lépek én is közelebb egy ölelésre és egy puszira, de az utóbbiról inkább letettem, ugyanis a srác erős alkohol bűzbe burkolódzott. Pfuj.

- Gyertek csak beljebb! Milyen csinosak vagyunk ma… - karolja át mindkettőnk csípőjét. Én, barátnőmmel ellentétben nem tartom túl vonzónak a felállást, így inkább kicsúszok a fiú karmai közül.

- Mond csak Marcus, hol vannak az alkoholok? – hallom a vörös lényegre törő kérdését rögtön. Őszintén szólva én csak ezért jöttem ide. Inni, meg talán táncolni, de szórakozni ital nélkül biztos nem lennék képes.

- Hát, bent az étkezőben találtok mindent, de az infóért kérek egy puszit, ide! – bök mutatóujjával a szájára a fiú. Szandi szélesen rámosolyog, és lehet egy röpke csókot Marcus ajkaira, majd gyorsan kibújik a fiúk szorításából, és utánam siet.

 Már a hatalmas tölgyfaajtó előtt álltam, ami valószínűleg a bejárati ajtó lehetett, amikor a kis csizmás lány utolért. Végre a fejére tolta az a nevetséges napszemüveget, és velem együtt belépett az előszobába.

 Hoppá.

Az ajtó mögött egy hatalams káosz fogadott minket, a már így is elég hangos zene a tízszeresére növekedett, emberek tucatjai rázták testüket a vad ritmusra és párocskák sétáltak ki a „parkettről” el vonul valószínűleg egy csöndesebb kis zugba. Már ha itt olyan is van.

 A látvány egyszerre üzente nekem azt, hogy jobb lenne most tennem egy gyönyörű 180 fokos fordulatot és azzal a lendülettel elhagyni a birtokot, meg azt, hogy most azonnal vessem bele magam az alkohol áztatta tömegbe, hisz ilyen alkalom nem lesz még egy.

 Ha igazán Flóra lennék, már nem állnék itt. Viszont most nem akartam igazán Flóra lenni. Azért vagyok ebben a rohadt országban, hogy bulizzak, mégis, ha Szandi nem adja meg a kezdő lökést, nem sikerült volna beváltanom az elhatározásomat.

- Gyere, ehhez előbb keressünk valami italt! – ordítja a fülhez hajolva barátnőm, majd megragadja a csuklómat, majd utat tört velem együtt, ( és talán a csizmájával együtt) a tömegen, egészen a konyháig, ami tele volt üres, vagy éppen bontatlan magas alkohol tartalmú innivalókkal.

- Ez jó, lesz kap! – kapja föl a legelső üveget, ami a keze közé akadt. Leszedte a tetejét, alaposan meghúzta, majd az orrom alá dugta, jelezvén, hogy kövessem a példáját.

Elhúztam a számat az üveg felirata láttán. Wiskey. Fúj, hogy mennyire utálom ezt a szart! De ettől függetlenül én is ledöntöm a torkomon a fél üveget. Mindjárt hányok!

- Na még valami vodkát is! – olvasom le a szájáról amit mond, majd a szememmel követem a mozdulatait, ahogy lecsavarja a kalinka tetejét. Ezt nem gondolja komolyan, hogy egy üveg wiskey után még egy üveg vodka is! Várjunk. Szandiról beszélünk. Ez nem ismeri az alkohol mérgezés fogalmát.

- Gyerünk! – nyújtja felém az üveget. Már eléggé forgott velem a világ, úgyhogy ismét ittam. Aztán megint nyílt egy üveg. Nem tudom, hogy az egészet megittuk-e, de az már biztos, hogy onnantól kezdve, már nagyon kezdtek kiesni a dogok.

 Sőt…Eztán már csak foltok maradtak.

Ahogy épp modellekkel táncolok, ahogy valami színészke taperol a sarokban, ahogy az egyik asztalon lejtek egy táncot…Majd aztán egy hatalmas képszakadás.

 Újra emberek. Azt hiszem egy erkélyen vagyok. Füst felhő vesz, körül, és erős szesz szag.

Egy slukk… És máris semmi. A nagy büdös semmi.

 Ez az a pont, hogy már nem tudom, mi is van.

 És így jutottam vissza ide. Ebbe a szobába. Nem tudom milyen nap van, és hogy hol vagyok. Simán lehet, hogy még a fiúk házában vagyok, de az is lehet, hogy nem. És hol van Szandi?!

 Hirtelen felpattantam a kád széléről, természetesen elfogott egy erős hányinger, de nem törődve vele az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset.

     Most már tényleg tudnom kéne mi is van!!!