4.Fejezet

-         Harryvel mi van?

-         Hívott?...Mármint tudod, Harry…

-         Hívd már fel! … Jól sejtetted, nem izgat.

-         HARRY STYLES!!! MI AZ, HOGY NEM ÉRDEKEL?!

-         Nézd meg a telefonod, biztos hívott azóta a kis göndör… Igen, két perc alatt bármi történhet. Igen, normális vagyok.

-         Hívott?

-         Hmm, Hívott?

-         Haaaa?! Hívott már?!

-         Nem nem parázok rá… De ugye hívott már?

-         Nem hiszem el…miért nem hívott?! Ad ide a telefonod, had nézzem… MONDOM ADD IDE! GYERE MÁR VISSZA, HÜLYE GYEREK!

-         Hívott Harry?

 El se tudom hinni, hogy valaki ennyire idegesítő lehet. És mégis. Van ilyen ember, de Hál’ Istennek, a koleszában alszik…Vagyis hát, ez inkább neki szerencse, mert biztos, hogy megfojtanám álmába. Rövid úton, biztosan megtenném, ha még sokáig így fojtatja.

 Egen, a mi kis Glóriánk zseniális, és hihhhhetetlenül idegesítő is. És semmi köze ahhoz,hogy mi van Harryvel és, hogy ő hívott-e. Az az én dolgom. Az agyamra megy!!! Mondjuk legalább munka alatt nem zavar…annyit. Két hét telt el a buli óta. A kávézós incidens után visszamentem és érdeklődtem némi munka után, és mik vannak! Munkát kaptam. Bizony, Starbuckson kiszolgáló vagyok, magasztos poszt. Tehát így minden reggel hét ötvenkor kiszolgálhatom a mi kis Glóriánkat, akitől megkapok egy gyöngyszemet a fenti választékból. Csak egy csöppet szokott az agyamra menni, de ugyebár, a vendéggel kedvesnek kell lenni…blablabla. Nem fair. Szandi is mellettem dolgozik, bár csak szerdán és csütörtökön. A hét többi részében az ő kis Marcusával és az én kis Daniellemmel dolgozik. Nem, nem mint modell. Mint a „Kávéfelelős asszisztens”. Kicsit vicces, hogy még egy modellügynökségnél is kávéval kapcsolatos munkát végez, de azért körbevéve sok szexi emberrel, sokkal jobb, mint a Starbucks. Bár itt is sok a szexi ember, de valahogy az Élet sohasem sodorja őket London ezen szegletébe. Jellemző, de azért nekem ott van Daniell a délutánokra, hétvégékre, hogy bulizzunk, igyunk, szórakozzunk…és igen, a szex. Mindenki azt mondja, a küldső nem számít. Ch, persze, hogy számít! Könyörgöm. Azért máris jobb az egész, ha egy félisten tart a karjaiban és juttat fel a csúcsra, mintsem a papírzacskós esetbe sétáljunk bele. Nem nekem nem kell ronda pasi. Nem érdekel, ha csak szórakoznak velem, ha csak kihasználnak, NEKEM NEM LESZ RONDA PASIM, és kész.

 Najó, tehát Daniellel járok, hogy ezt hogy hoztam össze, meg hogy mi történt azután, hogy beszálltam a taxiba? Hosszú, őszintén még ilyen eseménydús két hetem tizenkilenc éve nem volt. Kérem szépen, EZ London varázsa!

 Hol is kezdjem. Hát inkább a könnyebb felével, azaz Glóriával és Zaynnel. A taxi, amiben akkor beszálltunk őt, vagyis a barátnémat a popsztár háza előtt kitette, mert, hogy Zayn valójában személyesen akarta elmesélni a storit, nem pedig Harry telefonján keresztül, így elhívta magához. Szóóóval, Glóriát kipakoltuk, mi, vagyis Szandi meg én, mentünk vissza a házunkban. Így róla, csak másnap tudtam meg bármit is.

 Csakhogy, amint becsuktam magam mögött a szobám ajtaját a kis vörös előkaptam a kis rózsaszín érintőképernyős mobilját, nyomkodott párat, majd vigyorogva a füléhez emelte. Pár percig izgatottan meredt maga elé, majd valaki felvehette végre, merthogy köszönt. Angolul. Húúúha, vajon kit hívott?!

- Marcus? Szia, itt Alexandra, tudod, a vonat, buli…? – indította magabiztosan, és mosolyogva a vörös. Persze, nem hallottam Marcust a vonal túloldaláról, de úgy érzem csakis olyan dolgokat mondhatott, ami tetszett Alexnak. A lány csak elégedette bólogatott, mondott még pár dolgot, majd egy kéjes kis „Akkor később!”-el kinyomta.

Azt hiszem nagyon ostoba képpel meredhettem a lányra, mert, amint az rám nézett, elröhögte magát, majd valamit magyarázott az arcomról. Én csak kérdőn felhúztam az egyik szemöldökömet, majd magyarázatot követeltem. Kiderült, hogy találkát szervezett meg Marcussal éééééés…Daniellel. Azt hiszem akkor egy csöppet meglepődtem, mert a fejem nekem inkább Harryvel volt tele. Bár azért Daniell se semmi, meg őt azért ismerem is a vonatról, míg a kis göndörkével egy ferde és elfelejtett este kapcsol össze.

A programra amúgy akkor nemet mondtam, de körülbelül fél órára rá már ott ültem ugyanabban a  Starbucksban, és nem túl bizalom gerjesztően figyeltem, ahogy a pultos kiscsaj hihetetlen lassúsággal készíti el a krémes cappucinómat, amit már amúgy egyszer türelmesen megvártam, de most valahogy nem vagyok toleráns hangulatban. Meg amúgy is, már kezd elegem lenni ebből a kávézóból…és mát Harry sincs itt.

- Miért is vagyok itt?! – sziszegtem a vörösnek.

- Mert úgy festett egész délutánodat elcseszted volna arra, hogy Harry minden kis mikroszkopikus mozdulatát kielemezd, aztán az összes forgatókönyvet átvedd, hogy a kapcsolatotok, hogy fog végződni. Daniell és Marcus kicsit jobb szórakozás, és őt ismered, míg Harryt nem. És valószínűleg nem is fogod. Amúgy meg találkozni akartam Marcussal, hogy újra felidézzem a tegnap estét, és nem akartam egyedül jönni. – magyarázta fojtott hangon barátném, majd megeresztett egy megfáradt sóhajt és egy „Végre!”-t amikor a kiscsaj végre képes volt elé tolni a kávéját. Nem tudom, de szerintem rövid úton ki fogják őt dobni. Egy pillanatra megsajnáltam, de aztán felnéztem az órára. Komolyan 10 perce rendeltem ezt a szaros kávét?! Jesszusom.

Csak két óra múlva szabadultam, bár ez alatt az idő alatt lett egy állásom.(A kiscsajt a szemünk láttára rúgta  ki a főnöke, amikor egy idős hölgy nyakába öntötte a forró kávét, én pedig máris pattantam fel a lehetőségért. Szandi sajna lassú volt, így kerültem én a főállásba. De a fiúk megsajnálták, és adtak neki munkát… Mondjuk közrejátszott az is, hogy 10 perccel az állásajánlat előtte elvonultak Marcussal a mosdóba. Csak annyit mondok, hogy kínos lett volna, ha a mosdó nem lenne hangszigetelt... If you know, what I mean. Nem vagyok ítélkező, az inkább a Glóriára illene, de azt hiszem kissé könnyűvérűvé vált a mi kis Szandránk, bár a célját elérte. Lett munkája! Hipp-hipp-hurrá!

 Csak azután derült ki, hogy nem kéne ítélkeznem, miután kiléptünk a kávézó ajtaján. A taxival egyenesen a fiúk ismerős kis házába(villa!!!) hajtottunk, és ott…hát húha.

 Jól van, azt hiszem, még az emlék puszta gondolatától is elpirulok, libabőrös leszek…stb. Mondjuk úgy, hogy én is levedlettem az erkölcseimet….valahol a küszöbön.

 Szandiék valahol a medencénél leváltak rólunk. Jellemző.

Amikor a küszöbhöz értünk, épp hangosan nevettünk valami szar szóviccen, amit persze én sütöttem el, majd a következő pillanatban már az éreztem, ahogy nekiszorít az ajtófélfának, és azok a gyönyörű ajkai az enyémet csókolják.

 Mire a szobájához értünk, ami amúgy elég közel van a bejárathoz, mégis már csak egy bugyi és egy melltartó volt rajtam… Pedig bevallom, jó sok ruha volt rajtam.

 Danielle szobája ugyanolyan gyönyörű és pénz szaga volt, mint az egész háznak. Szürke fekete és acélkék színek domináltak. Magas bolyhozású szőnyegek, legalább három. Hatalmas ajtó, amim mögött fogadjunk, hogy a fürdő lapult. Gardróbszekrény, de akkora, mint a szobám, és egy ágy terpeszkedett az egész tér kellős közepén. Szürke és fekete szatén párnák és takaró. Az egész annyira lenyűgöző volt, és hatalmas, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem arról, mit is csináltunk az előbb… Legalábbis addig, amíg a fiú a hátam mögé nem lépett, át nem ölelt. Mély, kissé már rekedtes hangjával búgott a fülembe pár csábító szócskát, majd a nevemet, és a csuklómnál fogva az ágy felé húzott.

 Az ágy zseniális volt, kényelmes meg minden… de Danielle… Atya Úr Isten! Imádom! Sikerült elfeledtetnie velem Harry, pár röpke órára.

 De… Bizony a de. Amint elaludtunk, én álmodtam… Pontosabban, emlékeztem, csak álmomban.

 A biliárd terem. Láttam magam előtt a whiskeys poharakat, éreztem az izmos testet, az erős, de még óvatos karokat magam körül. Éreztem, ahogy forró lehelete szinte már perzseli csupasz vállaimat, ahogy göndör tincsei csiklandozzák a nyakamat, amikor épp a fülembe suttog valamit. A hangja tündéri volt. A dolgok, amiket mondott viccesek, mert nevettem…

 Aztán megint az ajtóban álltam, csak nem Daniellel. Harry volt az. Épp nagyon jól szórakozott valamin… Talán rajtam, ahogy bizonytalanul próbáltam a küszöb vonalán végighaladni. Majdnem eldőltem, amikor elkapott, de valahogy úgy sikerült az egész, hogy mind elhasaltunk, én pedig a fiú mellkasán kötöttem ki.

- Úristen, bocsi…bocsi! – hebegtem neki kissé zavarodottan, válaszképp csak egy hangos nevetést kaptam.

- Semmiség, bár megköszönném, ha leszállnál rólam. Tudod, egy picit nehéz vagy drága. – mondta végül, megjutalmazva egy széles, bár kissé megfáradt vigyorral.

- Óh, szóval szerinted kövér vagyok?! – néztem rá tetetett sértettséggel. – Akkor inkább itt maradok, nem is megyek sehová! – jelentettem ki, majd kissé megemelkedtem, majd majd még jobban elterültem a fiún.

 Ő csak meglepve nézett rám, majd megint kitört belőle a röhögés. Nagy nehezen feltápászkodott, de engem jobb karjával még mindig magához ölelt. A kezét finoman végig futatta a derekamon, aztán meglepetten nézett rám.

- Tényleg úgy fest, mintha felszedtél volna némi felesleget! – mondta végül, aztán rám villantott egy Stylesmosolyt. Én csak elkerekedett szemmel néztem, majd durcás arcot vágtam. Erre ő megint csak nevetett, aztán már én sem tudtam megállni. Együtt röhögtünk az ajtóban fetrengve, mint két idióta… Bár a körülöttünk lévő káoszt elnézve, mi voltunk a legnormálisabbak.

- Te, mostmár igazán elárulhatnád a neved. – néz rám végül. Pár percig habzotam, őszintén szólva elvesztem abban a zöld szempárban, meg egy kicsit meg is ártott az a sok ital, meg fű…úgyhogy nem akart beugrani a nevem… Aztán:

- Flora! – mosolyodtam el elégedetten.

- Flora… Szép név. – húzta dögös félmosolyra ajkait a fiú.

- Virágot jelent…- mondom, csak úgy.

- Fleur? – búgja franciás r-rel a végén. Grrrr.

- Egen… - nevetek. – Harrrrold! – kacsintok. Harry csak meglepetten vigyorog, majd előrehajol és érzem, ahogy az ajkai már szinte súrolják az ajkaimat…

- Florrrrrrra. – búgja, majd hátraveti a fejét és nevet. Sokkos állapotba meredtem rá. Komolyan,egy percre azt hittem…de aztán.

- HMPF! – nézek rá morcosan, amjd felpattanok, és mérgesen otthagyom a fiút a földön. Még hallom, ahogy utánam szól: Flora, hé!

 A kép megint vált, veszekedés Harryvel a tánctéren. Felpofozom, Jézusom!  Majd táncolunk, magához húz, megölel, de nem csókol meg. Aztán medence mellett állunk, épp valamin nagyon nevetünk, aztán megint veszekedés, aztán megint az ölelésében… Majd megint a mellkasán, mindketten elterülve. Vigyorog, én is mosolygok.

- Már megint így, huh? – mondja.

- Tudod, ha egy lányt lekövérezel, azt megjárod! – kuncogom, majd lemászom róla, hagyva, hogy felkönyököljön.

- Tudod, amúgy nem is vagy kövér. –

- Tudom, nem vagyok hülye! – rántom meg a vállamat, majd egy önelégült vigyort villantok felé. Majd egy kicsit elfordulok, és szórakozottan figyelem ahogy pár srác rángat egy vörös…?!

- Te jó ég! – kapom a szám elé a kezemet, Szandi épp pár fiú lóbálta a medence szélén, majd a kis vörös a medencében kötött ki.

 Hangosan nevetni kezdtem, fel is akartam volna állni, hogy odarohanjak hozzá, és a képébe röhöghessek, de valaki megszorította a csuklómat. Értetlenül pillantottam Harryre.

- Mi az? – kérem. De Harry csak meredt rám, majd elmosolyodott, majd a földre szorított.

- Mit művelsz?! – nézek rá kissé megilletődve. Nem válaszolt. Csak vigyorgott és vigyorgott, majd közelhajolt az arcomhoz, és ezt mondta:

- Csak meg akarlak csókolni… nem ezt akartad? – súgta, és mielőtt bármit reagálhattam volna az ajkai már az enyémre tapadtak, és csókolt. Szenvedélyesen, de mégis édesen. Megremegett a gyomrom és a térdem, de most kivételesen nem az alkohol miatt.

 A pillanat tökéletes volt…addig amíg be nem kattant valami bennem. Dühösen eltoltam magamtól a fiút, az pedig lefordult rólam és értetlenül húzta össze a szemöldökeit.

- Már bocs, de csak azért ne csókolj meg, mert én azt akarom…

Ekkora felriadtam. Lihegve, és verejtékezve ültem fel az ágyban. Daniell mellettem remekül aludt, semmi reakció. Én viszont erősen kiakadtam. Képes voltam összeveszni Harryvel azon, hogy nem akart megcsókolni?! De ennek semmi értelme… Akkor miért szeret?!

- Ajjj, nem értem! – túrtam bele a hajamba, majd óvatosan kibújtam az ágyból megkerestem a fehérneműimet, majd szép lassan kiscsusszantam az ajtón. A kijárat felé menet megtalálva a ruháimat, felöltöztem, aztán a küszöbön hagyott táskámat a vállamra kaptam.

 Még mindig remegett a kezem, amikor előhalásztam a telefonomat. Az első gondolatom az volt, hogy hívok egy taxit… Aztán meggondoltam magamat. Még mindig bizonytalanul álltam a lábamon, mégis gyorsan kisiettem a kertből is. A sötét utcán baktattam lefelé, majd csöndben vártam, hogy valaki felvegye végre. Bár simán lehet, hogy hajnali háromkor nem elérhető… De vegye már fel! Nem akarok egyedül sétálgatni a kihalt London utcáin!

  A néma csendben fülbemaró volt a  cipőm csoszogása, de örültem, hogy nem hallom, hogy követnének. Már vagy harmadjára csörgetem újra a számot, de nem akarja felvenni. De miért?! Épp kezdtem volna feladni, amikor az utolsó pillanatban felvette:

- Stylesphone…mondjad! – hallatszott a fáradt hang a vonal túloldalán.

- Eszembe jutott pár dolog, és azon gondolkoztam, mi lenne, ha MOST ejtenénk meg azt a beszélgetést?