2.Fejezet I. rész

Egy kis ízelítő, lusta vagyok most tovább írni, mert még nem találtam ki pontosan mi is történt este, de majd remélhetőleg hamar megírom...vagy nem! :'D A lustaság! :DD

Tehát két részre bontva teszem ezt fel, majd a folytatás később jön, addigis...Glória, örülj a fejednek, mert a folytatást a te szemszögedből írom meg! :3

Chiao, bella! ;3

 Eléggé kóválygott a fejem, de sikerült magamban leküzdenem azt a csábító gondolatot, miszerint most fogom magam, szépen megfordulok, visszasietek a mosdóba és lendületesen telehányom azt a gyönyörűen hívogató wc-kagylót, így inkább kinyitottam végre az ajtót, és tettem pár bizonytalan lépést az idegen szobába.

 Azonnal megcsapott a férfi dezodor tüdőszorongató illata, a cigaretta fojtogató bűze és a hányás szag eltéveszthetetlen aromája….éééés ekkor mégis úgy döntöttem jobb lenne tenni egy csinos kis fordulatot és visszasietni a fürdőbe mielőtt még késő lenne. Fogalmam sincs mi mindent ettem tegnap, de talán nem is olyan lenyeges, hisz mostmár minden a wc-ben kötött ki. Mindig is pazar látványnak találtam a hányást, az olyan szép reggeleken, mint amilyen a mai is volt. Amint végeztem, kiöblítettem a számat egy kis vízzel, majd meg is töröltem azt egy kis szelet toalettpapírral. Még nem éreztem elég jól magam ahhoz, hogy ismét megpróbálkozzak a fürdő elhagyásával, ki a gyomorforgató bűzbe. Tehát még maradtam, úgyis olyan kényelmes ez a csempe. Najó, annyira azért mégsem, de nem nagyon akaródzott felállnom. Így viszont végre lényegesnek láttam felkapcsolni a fürdőben a villanyt, ugyanis nem találtam a hányás eltüntetéséhez elengedhetetlen lehúzó kart. De mivel még mindig kerülgetett a rosszullét, ezért kukac módjára elkúsztam a falig, ott pedig kitapogattam a kapcsolót, majd mikor végre megtaláltam azt, diadalittasan csaptam rá egy nagyot.

  Majd lőn fény és világosság! Elégedetten vetettem a hátamat a falnak, majd vetettem egy pillanatást a már teljesen átlátható térbe, majd azon nyomban le is döbbentem, amikor a tükör irányába tévedt a tekintettem.

 Az, ugyanis, tele volt írva különféle, válogatott káromkodással, és ha jól nézem mindez rúzzsal. Érdekes. De úgy nézem, néhányat én magam írtam, merthogy egyrészt aláírtam, másrészt pedig magyarul volt, és nem hinném, hogy ebben a tetves országban ennyien tudnának ezen a szép ajkú nyelven. Már ha még egyáltalán angliában vagyunk-e! Ez egy fontos szempont, de inkább maradjunk annál, hogy London és angolok. Pont.

 Meredtem még pár percig a teleírogatott felületre, majd inkább lehúztam a wc-t és kimentem a fürdőből, lekacsolva magam után a villanyt. Másnaposan is környezettudatos. Bravó Én.

 Megveregettem volna a vállamat, de ehelyett inkább az ablak felé vettem az irányt, hogy beengedjek némi friss oxigént, meg talán némi napfényt, is bár nem tudom, hogy érdemes-e azzal kockáztatni. Egyenlőre megelégednék szimpla szellőztetéssel is, hisz nem lenne túl jó, hogyha megint kidobnám a taccsot, mert valószínűleg, ez alkalommal nem érnék el időben a mosdóig. Ilyen mocsok sötétbe, kábé lehetetlen kihívás lenne.

 Körülbelül két lépést tettem meg a cél felé, aztán rögtön meg is botlottam valamiben, aminek következtében teljes valómban elhasaltam a földön.

 Felszisszentem, mert eléggé megütöttem a bokámat. Hah, micsoda irónia. Mindig azt mondták anyámék, egyszer majd megütöm a bokámat, és tessék… Még jó, hogy én se tartom magam viccesnek! Ha-ha…

 Szép lassan feltápászkodtam aztán mérgemben rúgtam egy hatalmasat a nagy kupac valamibe a földön. Viszont nagy meglepetésemre a nagy kupac valami megmoccant, és nyöszörögni kezdett.

 Még mindig nem voltam olyan lelki állapotban, hogy ezt a helyzetet kezelni tudjam, így az elmélkedés helyett, inkább tettem pár szép, lassú lépést hátra, aztán elcsörtettem egészen a függönyig. Egy egész határozott mozdulattal törtem utat a két hatalmas szaténlepel között, ezáltal nagy mennyiségű fényt zúdítva az eddig sötétségbe burkolódzott térbe.

  Pár pillanatig úgy éreztem, megvakultam. Majd aztán pislogtam néhányat, és máris kezdett visszatérni az elveszettnek hitt látásom.

  Mivel már láttam valamennyire gyorsan megkerestem az erkélykilincset és feltéptem a hatalmas üvegajtót. Vettem pár mély lélegzetet és nagyon örültem magamnak, mert ugyan még mindig vaksi voltam egy csöppet a könnyel teli szemeim miatt, de legalább friss levegő szabadult a tüdőmbe.

 De az örömöm hamar elszállt, ugyanis egy erős lökést éreztem a tarkóm magasságában, aminek hála előrebucskáztam, ki az erkélyre.  Halottam egy kattanást a hátam mögül, aztán csönd. Fájó fejjel emelkedtem fel a hasaló pozícióból, amibe ismételten kerültem, majd bosszúsan fordultam meg és siettem is vissza a szobába irányába... Ó, szóval ez volt az a kattanás! Értem.

 Egyenesen belerohantam az üvegajtóban, mivel valaki bezárta azt. Hátratántorodtam, majd könnyes szemel tapogattam meg fájós orrnyergemet.

- Istenem, miért büntetsz?! – néztem megtörten az égre. Meglepő módon semmi válasz. Ennyit erről.

- Nyissátok ki, akárkik is vagytok! – kezdek neki óbégatni, miközben dühösen csapkodom az átlátszó felületet. Egy pár percig ismételgetem a hangzatos kis mondatot, mire leesik, hogy talán angolul sikeresebb lenne a dolog. De szerintem az is bőven elég, ha látják a szikrázó tekintetű, bosszús csajt az üveg túloldalán.

 Bár lehet, épp ez a formám nem túl megnyerő…pláne, ha jól látom, behúzott függöny mögül még sikeresebb a dolog.

Remek. Tehát itt ordibálok, miközben valószínűleg az üveg hangszigetelt, és hiába próbálok lehengerlő tekintetemmel bebocsájtást nyerni, úgy, hogy a függöny el van húzva.

 Hülye vagyok, vagy hülye? Hát igen. Pontosan az. Egy hülye.

Újra nekikezdek az kiabálásnak, most végre angolul, aztán egy pillanatra abba hagyom, és szorosabbra kötöm magam körül a törölközőt, amiben egy csöppet fázom, itt Londonban, korán reggel.

 Nem tudom, lehet úgy 15 fok, és erősen úgy érzem, ez a törölköző nagyon nem elég.

- NYISSÁTOK MÁR KI! VAGY NYISSAD, VAGY NEM TUDOM KI VAGY, CSAK NYISSAD MÁR EZT AZ ABLAKOT, EMBER!!! – kezdek neki újból. Üvöltök angolul, üvöltök magyarul. Semmi. Aztán a szemem sarkában megpillantok egy követ. Gyorsan felkapom, és az ablaknak vágom. Az eredmény: Hatalmas koppanás. Gondoltam, az ablak tulajdonosa csak nem örülne annak, ha betörném! Hah, erőfölény!

 És egy kis kattanás támasztja alá az elméletemet, majd egy kis halk nyikorgás, és egy kéz beránt a sötét szobába.

 Biztató.

***

- Mi a…?

És ismét a kedvelt hason fekvés… Úgy látszik nálam már ez az új szokás.

- Bolond vagy?! Majd szét hasadt a fejem erre koppanásra!!! – hallok a fejem fölül egy morcos, de nagyon ismerős hangot.

- GLÓRIA?! – kerekedik el a szemem a felismerésre. – Te hogy az…?! Mit, hogy…?! – pattanok fel és szegezek neki pár egészen érthetetlen kérdésfélét.

- Csssssssss…! Széthasad a fejem, hülye gyerek! – tapasztja kezét a számra, majd erőtlenül rám emeli tekintetét. – Te ki vagy?

 Ööö. Oké. Ez kedves. Értem én, hogy másnapos, mert még nekem is erős hányingerem van, és még mindig fáj egy csöppet a fejem, de akkor is. Nem-ismer-fel. Értem én, hogy sötét van, de ha nekem ment, neki is sikerülhetne!

- A mikulás.

- De hát nyár van… - néz rám hitetlenkedve. Bazdmeg.

- Még jó, hogy nem is létezik a kövér, piros ruhás hapi, de te azon akadsz fenn, hogy nem december van! Flóra vagyok, te balfasz! – közlöm vele végre a megváltó hírt.

- Nagyszerű, Flóra.

- Mit keresel itt? Tudtommal neked valahol Amerikában kéne elütnöd az időt! – nézek rá kérdőn. Tényleg nagyon nem értem mit keres itt. De az is lehet, hogy álmodom, de nem igazán Glóriával szeretnék álmodni, bár ha már eddig ilyen pocsék az álom, most már mindegy, hogy benne van-e vagy sem.

- Los Angelesbe. – javított ki bágyadtan, majd leült a földre, én követtem példáját, majd ő folytatta. – Anyámék azt mondták inkább ide jöjjek, úgyhogy egy gyors módosítást eszközöltek, és itt vagyok. Ne mintha bajom lenne Londonnal, mert nincs… De Los Angeles és London között van némi különbség. Na mindegy. Hétfőn érkeztem, és gondoltam megnézem, hogy te meg Szandi, azaz állat, mit műveltetek eddig össze. De amikor a szállásotokhoz értem a főbérlő valami olyasmit magyarázott, hogy buliba mentetek, és pedig valami nagymenő modell pároshoz. Elsőre nem akartam elhinni, sőt, már bocs… - itt egy kicsit bocsánatkérően meredt rám. – de még képen is röhögtem szegény embert. Ő csak morcosan elküldött az anyámba, majd a  kezembe nyomta a címet. Mondom magamnak, oké, megnézem hova sikerült elhúznotok, és ott voltam. De az a káosz, ami fogadott! Hát kész! Egy csapat paparadzzón kellett átverekednem magam, majd bemászhattam a kerítésen keresztül… Aztán, ami jött…Hát huh! Szerintem nem akarod tudni mit műveltél se te, se a Szandi, mert, hogy őszinte legyek én se hiszem el… - harapja el a mondatot hitetlenkedő arckifejezéssel, majd vesz egy mély levegőt, és ennyi. Úgy nézem befejezte, ugyanis mindjárt elalszik!!!

- Értem… De mi…mi történt? – kérdem kicsit tartva a válaszától, az, amit még ő sem hisz el…na az, nagyon durva lehet.

 A lány lassan rám emeli hatalmas szemeit, majd pislog párat, nagyon lassan, és így folytatja:

- Nem…akarod….tudni! – ismétli nyomatékosan az előbbi szavait.

Na szép. Mit művelhettem?!